| A Dorog AC, a MATEOSZ Munkás SE, a Teherfuvar SE, a Budapesti Honvéd, majd a Tatabányai Bányász kapusa, 1947 és 1962 között 86 alkalommal őrizte a válogatott csapat hálóját. Tagja volt az 1952. évi olimpiai tornán arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett, továbbá az 1958. és 1962. évi világbajnokságon szerepelt magyar együttesnek. A dorogi származású „fekete párduc” a magyar labdarúgás legnagyobb kapusainak egyike. Csaknem két évtizedes élvonalbeli pályafutása során Domonkos, Zsák, Platkó és Szabó Antal méltó utódjának bizonyult. Nemcsak világklasszisokat jellemző képességei voltak, hanem „újdonsággal” is szolgált: szinte az egész saját térfelet működési területének tekintette. Nagyszerű érzékkel irányította a védelem munkáját. Együtt élt a játék minden mozzanatával. Szükség esetén kapuját messze elhagyva igyekezett elhárítani a fenyegető veszélyt. Ezért világszerte a magyar válogatott „negyedik hátvédjeként” emlegették. A labda azonnali és pontos továbbításával gyors ellentámadások indítására is lehetőséget adott. A kapusok speciális tulajdonságai közül különösen a ruganyossága és a reflexei voltak egészen kiválóak. Kivételes képességei megbízhatósággal is párosultak. Az Aranycsapat egyik legbiztosabb pontja volt. Nevét éveken át a világ legjobb kapusai között emlegették. Világbajnoki szerepléseit azonban sorozatos balszerencse kísérte. ő az első tatabányai labdarúgó, aki a legjobbak között szóhoz jutott. (Klubcsapatának bajnoki sikereiben is nagy érdemeket szerzett.) Rengeteg emlékezetes játéka közül az 1954. április 11-én, az osztrákok elleni találkozón (1:0) mutatott bravúrsorozata az egyik legértékesebb.
Edzői pályája rövidebb volt és kevésbé sikeres: 1963-ban Tatabányán, 1964–1965-ben Salgótarjánban, 1966-ban a KSI-ben edzősködött, 1966 és 1968 között pedig Kuvaitban volt szakfelügyelő és szövetségi edző. 1969-től 18 esztendőn állt a Budapesti Volán és a Volán SC élén, egyesületi elnökként vonult nyugdíjba. |
