| Eredeti neve: Lipovics Gyula. A Kőszegi SE, a Szombathelyi FC, a Nagyváradi AC, a Nagyváradi Szabadság SK, a Vasas SC, majd a Budapesti Honvéd középhátvédje, 1948 és 1955 között 37 alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Tagja volt az 1952. évi olimpiai tornán arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett magyar együttesnek. Az Aranycsapat gránitkemény középhátvédje hosszú utat tett meg a hármas számú mezig. Sokáig csatárt (többnyire jobbszélsőt), majd fedezetet, azután szélsőhátvédet játszott. Végül a védelem tengelyébe állt, és annak valódi pillérévé vált. A válogatottban – két mérkőzés kivételével, amikor jobbhátvéd volt – már állandóan a középhátvéd helyén szerepelt. Ragyogó fizikai felépítése, mintaszerű állóképessége jelentette azt az alapot, amelyre labdarúgó-tulajdonságai épültek. Kitűnően helyezkedett, biztosan szerelt fejjel és lábbal, nagyszerűen rúgott. Ütemérzéke, taktikai érettsége és fegyelmezettsége szintén kifogástalan volt. A legnehezebb helyzetekben is feltalálta magát. Talán gyorsasága maradt el némileg erényei mögött, de ez csak ritkán tűnt fel. Küzdőképessége ellen sem lehetett kifogás. Játékának keménysége azonban néha átlépte a megengedett határt. Pályafutásának csúcsát a helsinki olimpia idején érte el. Legjobb játékát a döntőben, 1952. augusztus 2-án, a Jugoszlávia elleni mérkőzésen (2:0) nyújtotta.
Visszavonulása után 1962 augusztusa és 1963 áprilisa között a Bp. Honvéd edzője volt, majd az Oroszlány együttesét irányította. 1963. decemberében külföldre távozott, a Német Szövetségi Köztársaság hét első osztályú csapatánál kapott szakvezetői megbízást. Sikeres edzői pályafutásának állomásai: SV Rheydt, 1. FC Kaiserslautern, MSV Duisburg, 1. FC Köln, Kickers Offenbach, PAOK Szaloniki (csapatával görög bajnoki címet nyert), Eintracht Frankfurt, Bayern München, Schalke 04. Öt év után visszatért korábbi edzői sikerének színhelyére, Szalonikibe, ahol a következő év tavaszán a PAOK kispadján érte a halálos szívroham... |
