| Az Újpest FC, az UTE és a Budapesti Dózsa fedezete, 1942 és 1950 között 13 mérkőzésen öltötte magára a címeres mezt és 3 gólt szerzett. – „A labdarúgás Rastellije” – így jellemezhetnénk őt a legtalálóbban. Csillogó technikai készsége, magas fokú intellingenciával, sziporkázó szellemességgel, kitűnő fizikai adottságokkal és jó idegekkel párosult. Kivételes képességei mellett azonban akadt egy jelentős hiányossága: gyakran szeszélyesnek bizonyult. Pillanatnyi hangulatától függött teljesítményének színvonala. Olykor önmagának játszott, kockázatos, könnyelmű megoldásokkal próbálkozott. Rendkívül könnyed mozgása a kívülállók számára néha „halvérű” játékfelfogásnak tűnt. Ez azonban inkább páratlan nyugalmát tükrözte, mint nemtörődömségét. Szeszélyességével kapcsolatban azonban ő is elismerte: „Nálam minden a hangulattól függ. Nagy hibám, hogy konok és önfejű vagyok.” Ennek ellenére a magyar labdarúgás legkiválóbb képességű játékosai közé sorolható. Viszonylag kevés válogatottságában nagy szerepet játszott a második világháború, amelynek idején a magyar csapat is a szokottnál kevesebb mérkőzést vívott. (1944-ben például egyet sem.) Legjobb játékát bemutatkozása alkalmával, 1942. május 3-án, a Németország elleni találkozón (3:5) nyújtotta. Újpest után még évekig megint a Nagymaros lett a csapata, itt brillírozott játékos-edzőként több mint negyvenéves koráig, miközben a helyi gépgyárban meósként is dolgozott. Végig hű maradt szülőhelyéhez. Nagymaroson kísérték utolsó útjára, 2002. szeptember 27-én. |
