| A Budafoki MTE, a Kábelgyár SC, a Gamma FC, a Budai Barátság SE, a Budai MSE, a MATEOSZ Munkás SE, a Teherfuvar SE, a Budapesti Előre, a Budapesti Bástya és a Budapesti Vörös Lobogó balfedezte, 1947 és 1954 között 35 alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Tagja volt az 1952. évi olimpiai tornán arany- és az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet nyert magyar együttesnek. „Zaki” volt az Aranycsapat „szürke eminenciása”. Ebben a tizenegyben a kék-fehérek kiváló fedezte a negyedik hátvéd, mai kifejezéssel: a „beállós” szerepkörét töltötte be. A technikailag-taktikailag egyaránt kitűnően képzett labdarúgó lemondott az egyéni csillogásról. Minden megmozdulása a csapatjáték céljait szolgálta. Fegyelmezett és éppen ezért nagyon értékes labdarúgó volt. Pompásan helyezkedett, kitűnő ütemben lépett közbe. A megszerzett labdát rendre jól továbbította. Nagy nyugalma, fáradhatatlan munkabírása, töretlen küzdőszelleme a legnehezebb helyzetekben is kisegítette. A támadásokat is nagyszerűen támogatta, de elsőrendű feladatáról, a védekezésről, soha nem feledkezett meg. Tökéletesen kiegészítette társa, Bozsik József játékát. Az 1954-es világbajnokság után minden átmenet nélkül kimaradt a legjobb tizenegyből. (Pedig a világbajnoki döntő elvesztésében semmivel sem játszott nagyobb szerepet, mint bármelyik más játékostársa...) A válogatottban szinte minden tudása legjavát adta. Legkiválóbb teljesítményét talán 1953. május 17-én, az Olaszország elleni mérkőzésen (3:0) nyújtotta.
Visszavonulása után sem szakadt el a labdarúgástól, az edzősséget az Április 4. Gépgyár csapatánál kezdte, majd a szigetszentmiklósi gárda vezetője lett. 1961. augusztusában Guineába szerződött, az afrikai országban szövetségi kapitány lett. 1965-ös hazatérése után a Medosz Erdért SE mestere volt. Sikeresen induló edzői pályafutását derékba törte a fájóan korai halála. A szívembernek – a szíve mondta fel a szolgálatot. |
