Hogy vagy? Ezt kérdezzük egymástól. Komolyan, mosolyogva, foghegyről odavetve, válaszra nem kiváncsian. Hogy vagy? Jól? Akkor oké. Nem jól? Még okébb. Hogy vagy? Hogy vagyunk? Hogy van az ország? Ahogy lehet. Ahogy hagynak. Szo-szo. Voltam már jobban. Hogy vagy? Mizujs? Hogy ityeg?

Mi lenne, ha egyszer valaki komolyan akarna válaszolni rá? Aprólékos részletességgel. Nézd, mondaná, megfogva a kabátunk gombját, a helyzet az. És elmondanánk, hogy milyen a helyzet.Azt kérdezem Balczó Banditól:
- Hogy vagy?
Elmosolyodik.
- Jól. Nagyon jól. Minden rendben.

Felmegyünk a budakeszi, félkész ház alkalminak tetsző lépcsőházán a hatalmas konyha-étkező-nappaliba, ahol Bandin kívül most csak Mónika, a feleség és a két legkisebb gyerek. Gazsi és Noémi tartózkodik. A ház tíz éve épül, még a bútorokat is Bandi csinálja benne. Bandi sportmúltja húsz évnyi múltba vész bele, utólag visszagondolva, annak igénye és lehetősége, hogy egyszer megváltozhat az életünk, az ő Küldetés-filmjével villant fel először a hetvenes évek második felében, azóta ő: egyrészt a méltatlan fanyalgás, a választott sorsát illető lekezelő vállveregetés és az idegenségének szóló látens gyűlölet; másrészt egy el nem múló sportlegenda és az annak járó emlékező csodálat. Valójában azonban - sem egyik, sem másik. Ami a sportot illeti: megcselekedte, ami számára megcselekedni adatott. Ami az élet: elrendeltetett neki. Sem egyikért nem illeti dicséret, sem másikért nem jár neki sajnálat. Az ember felelős a sorsáért de élete felől isten határoz és az ember egyetlen felelőssége, hogy tud-e mer-e figyelni Rá. Ilyen egyszerű a dolog. És mindezt csak azért kell leszögezni így, mindjárt az elején, mert tudjuk, hogy Balczó "szabálytalansága" híveit és ellenségeit egyaránt izgatja, ennélfogva titokban mindenki valamiféle választ keres: nem utolsósorban, sőt valószínűleg elsősorban is önmaga igazolására. Hogy vagy? Jól! Fogadjuk el hogy ilyen is van, hogy valaki otthon van a saját életében. Miből él, hány gyereke van? Erre is választ kapunk majd, de egyelőre elégedjünk meg a legfontosabbal: jól van. Ezerkilencszázkilencvenhat januárjában, amikor többnyire elég vacakul vagyunk, bizonytalanok, kiszolgáltatottak, levertek, szegények, holnapunktól rettegők, megalázottak és vádaskodók - BALCZÓ ANDRÁS JÓL VAN.
- És az ország?
- Egy kút fenekén, térdig vízben, tehát folyadékpótlásáról még tud gondoskodni, de persze ki szeretne jutni. A kút azonban nem csak mély, de a kávák vastagon le vannak szappanozva. Minden csúszik.
Nyilvánvalóan Bandi is benne van ebben a kútban, azzal a különbséggel, hogy ő nem foglya ennek a helyzetnek. Ezt kéne eltanulni tőle. Világbajnokságot, olimpiát nem mindenki tud nyerni, de "jól lenni", békében önmagunkkal, szeretni a családunkat, bízni és örökkévaló dolgokkal nem perlekedni - erre akár mindannyian képesek lehetnénk. Balczó a Küldetés óta kilencszáz alkalommal találkozott emberek kisebb vagy nagyobb közösségével, országhatáron belül és kívül, és mindenkor két dologra törekedett, hogy figyelni tudjon másokra és hogy pontosan megértsék, amit mondani akar.

Töredékek következnek egy találkozásról. Mint említettem: 1996. január.
(A vipera eltaposása) - A Hármashatár-hegyen futottam, az oroszlános úton, amikor megpillantottam a viperát. A vipera előttem tekergett az úton, könnyen át tudtam volna ugrani, sőt, ha kicsit várok, eltűnik a bozótban. De valamiért azt gondoltam, nekem ezt a viperát meg kell ölnöm. És a vipera is megérezte. Megtorpant, egy lépésre voltam tőle. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, amikor támadás közelbe kerül velem. Pam. Gyorsan ráléptem a fejére és visszaugrottam. Úgy éreztem, kemény és határozott volt a lépés, erő volt benne. Mégis… amikor ránéztem, láttam, hogy él. Talán a talaj volt puha, belenyomódott a feje, és ostorcsapásszerűen támadott. Megismételtem. Éreztem, hogy erősebb volt a lépésem, mint az előző, de a vipera változatlanul élt. Ez már élet-halálharc volt, és tudtam, nagyon könnyen elérheti a vádlimat, ha hibázok. Pam. Pam. De nem sikerült! És ekkor előjött bennem a vívó. Másodikszándékkal támadtam. Elindítottam a lábam. Pam. Az állat marásra vetődött. Pa-pam!!!
És amikor ismét földet ért a feje, egy egyenes kitöréssel ráléptem. A talpam alatt volt. A sarkamat elemeltem a földről és lassan belemorzsoltam a földbe… Különös élményem volt később, amikor először találkoztam Gergellyel, aki tetőfedő és bádogos, furcsa, istenes, látó ember, és valamire azt mondta nekem: úgy kell ezt meg azt megcselekedni, ahogy te azt a viperát eltapostad az erdőben. A viperát! Akkor látott először, és a viperáról nem meséltem neki!...

(A sikerről) - Emlékszem, amikor nyolcvanháromban, elmentem hozzád, mert hirtelen úgy éreztem, a "szerződésem lejárt", szolgaságom évei leteltek, ott kell hagynom a sportot, az öttusát?
(Igen. Abban, az újságban soha meg nem jelenhető interjúban mondta Bandi a következőket: "Emlékszem, az 1979-es világbajnokság előtt a tévé hívott egy riportra. Minden szakágról meginterjúvoltak valakit, hogy hogy volt akkor a hatvankilences vb-n. Nekem a futás jutott. És akkor nagyon érdekes dolog történt. Amikor mentem ki a pesthidegkúti repülőtérre, a riportra, hirtelen valami nagyon éles és konkrét kép rajzolódott elém. Egy ház, egy parasztház, késő délután van, az ablakon besüt a nap és a napnak a kévéje erősen látszik, a földes szobában repkednek a porszemek. Egy nő térdel a szekrény mellett, egy menyasszony, akinek a vőlegénye a kocsmában van, térdel és az eljegyzési ruháját morzsolgatja, mintegy erőt akar meríteni belőle. Mondogatják neki már régóta add vissza a gyűrűd, hagyd ott azt a férfit, de ő úgy érzi, hogy nem lehet. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért nem, egyszerűen nem jött még el az ideje. Nehéz neki… de vár. Még a nőnek a tekintetét is láttam magam előtt. Olyan kék, de izzó szeme volt. Ismered az ilyen eszelős tekintetű nőket, ezek mindenre képesek. Ez a repülőtér az én eljegyzési eseményem volt tíz évvel korábban. Azzal a harmincezer emberrel, aki ott volt, és azzal a több százezerrel, aki tévén nézte, rádión hallgatta, azzal nekem volt valami eljegyződésem. Éreztem, hogy nekem még nem lehet elmennem az öttusából, ez az embertömeg erősebb, mint az a tény, hogy az én vőlegényem állandóan ott van a kocsmában, meg a szajhák után koslat...

Hát most elérkezett egy olyan pillanat, amikor érzi a menyasszony, hogy ha tovább marad, akkor valami nagyon fontosnak, valami sokkal lényegesebbnek kezd ártani, olyan mértékben, ami már jóvátehetetlen lesz. Tehát a kevésbé rosszat kell választani, visszaküldeni a jegygyűrűt azzal, hogy: "Józsikám, életem további részében nem kívánok veled találkozni" Egyszerűen, világosan, érthetően, az illető úgyis tudja, hogy az miért van. Csak hát, persze, ez a gyűrű olyan volt, amit magam tettem magamra, és nem az ujjamra tettem, hanem a bokámra, mint valami rab".)

A sikerről és a sportról beszélgetünk. Az 1983-as végleges "búcsúról", és arról, hogy - mi van ma. A sportban mi van. Nem tudja. A múlt nájlonzsákban el van téve, és lepecsételve. Nem volna korrekt bármiről is véleményt nyilvánítani, ami sport, mondja Balczó.
- Hallottam, hogy öttusában áttérnek a légpisztolyra, de nem gondolkodom arról, hogy ez jó lesz, vagy rossz. Hogy változik-e az öttusa, és mennyiben? Az én szolgaságom évei leteltek, ahogy mondtam. Ha sport megy a tévében, néha odaülök, ha a magyar himnuszt hallom, változatlanul összeszorul a torkom, ott van a gombóc. Ez tíz világbajnokság és három olimpia megnyerése után is így van. De tudom, hogy a mai tizennyolc éveseknek már én is valahogy csak úgy vagyok, mint nekem volt annak idején, mondjuk, Barna Viktor, a harmincas évek sokszoros asztalitenisz-világbajnoka. Egy név, egy tény, egy adat. Mit lehet a sportról beszélni? A sikerről talán igen. De arról is csak úgy, hogy - mit ér valójában az ember...

("A sikerről" Balczó évekkel ezelőtt írt egy cikket. Eredetileg a Hitel című folyóirat kérte tőle, aztán a Magyar Nemzetnél időzött hónapokig, végül a Magyar Fórum közölte le Botránykő lett, de ezt csak a tény kedvéért említjük. Minket most a sportsiker Balczója érdekel. "A siker felé haladva eljön egy stáció, amelyben látni, hogy már nagyon kevés kell a megérkezéshez. Már csak egyetlen ugrás, egyetlen hirtelen mozdulat és minden meglesz. Ez az utolsó csapda. Érzi már a küzdő a teljesülés illatát, de egyszer csak elszakad valami, kivetkőzik magából és mindent másképp csinál, mint addig. Zavarba jön, maga is meglepődik kényszermozdulatain. Nem ura többé magának." Ez a félelem pillanata - írja Balczó. Aztán jön a "Küszködés, bosszankodás, ingerültség mindenki iránt, aki él." Ez az összeomlás. És akkor felteszi magának a kérdést: "Ki vagyok én? Miért lenne a nyerés az én járandóságom? Nem vagyok hajlandó tovább emészteni magam, akármekkora csalódást okozok is másoknak. Magamban már úgyis csalódtam. Miért lenne rossz egy hamis illúzió szertefoszlása? Mindent megtettem, ami tőlem tellett, ki róhat fel nekem bármit? Teszem tovább a dolgom, de bocsássatok meg nekem. Én már - ha nehezen is, de - megbocsátottam magamnak. Csalódtam magamban, kevesebb vagyok, mint gondoltam, ti se gondoljatok többnek. Csak ennyi vagyok, és jó, hogy erre rájöttem. Ne haragudjatok rám. Becsülettel megteszem a hátralévő időben, amit tudok, de sikert ne várjatok tőle. És ebben a pillanatban elárad rajta a béke. Érzi, hogy megérkezett".

Igen, most! Most értjük meg a müncheni olimpiai győzelem csodálatos futását. Aki ott, Münchenben nekivágott a négyezer méteres távnak, tudta, hogy - megérkezett. Többé nem foglalkozott vele, hogy akár győzhet is.)

(Még mindig a sikerről!) Január 6-án a Magyar Televízió Olimpiai arcképcsarnokában Balczó müncheni győzelme volt soron. Láttad? Kérdezem. Láttam, feleli. Mi volt a véleményed? Tudod, az egyszeri tiszteletes jutott róla eszembe, aki minden prédikáció végén körbeadja a kalapját a templomban, hogy a hívók adakozzanak, és a hívek egyszer elhatározzák, hogy megtréfálják a papjukat. Összebeszélnek, hogy senki ne tegyen pénzt a kalapba, és üresen adják vissza. A pap kezébe veszi az üres kalapot, belenéz, és az égre fordított szemmel azt mondja: Ó, Uram, köszönöm neked, hogy legalább a kalapomat visszaadták.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy kivételesen nem akartak nekem rosszat. Nem bántottak. Egyszerűen csak nem azt mondták el, amit mondhattak volna. Amire egy ilyen alkalom lehetőséget kínál. Hogy kiderüljön: mi a lényeg...
- Mi a lényeg?
- Dávid "Lapaj" írta az aznap megjelenő Nemzeti Sport tévés mellékletében (TeleSportLap, 1996. január 6. - K.L.M.), hogy "Próféta szerepre kérték fel, s ő ennek a legteljesebb mértékben igyekezett megfelelni." Ez "Lapaj" egyik nagy tévedése velem kapcsolatban. Szerintem máig nem hiszi el, hogy a Küldetést nem Kósa Feri "énekelte elő" nekem; ő csak lehetőséget adott, hogy a nagy nyilvánosság számára is megfogalmazzam a nehezen kiküzdött gondolataimat, kétségeimet, válaszaimat. Soha nem akartam próféta lenni, és nem is voltam az. Ezt Lapaj talán nem meri megérteni.
- Nem jó cikk?
- Nagyon tisztességes cikk a maga módján, de Dávid ebben a fontos kérdésben máig nem ismer engem.

Dávid Sándor kitűnő könyvet írt Balczóról München után, ennek mottójaként szerepel - Balczó kérésére! - Thomas Mann Toni Krögerének következő részlete: "Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli magát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén, feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lefestette magát, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe." Dávid mostani cikkét is ezzel az idézettel kezdi. Ebből gondolom, hogy mégiscsak értenie kell Balczót. De talán… Talán a szerep szó tévesztheti meg, ha mégse egészen.

Balczónak (az én ismereteim, róla szerzett tudásom, véleményem szerint) nincsenek szerepei.
Nem "minden idők".
Nem "a legjobb férj és apa".
Egyáltalán nem próféta. És végképp nem mártír.
Egy ember, aki kíméletlenül őszinte önmagával és - valójában - kíméletesen az a világgal szemben.
Aki szomjúhozza az igazságot, és amikor valamit megismer belőle, arról úgy érzi, meg kell osztania másokkal is. Úgy véli, hogy ezért jó az az életforma, amit választott. Hogy ő Balczó András, tíz gyermek édesapja lehet, a gyerekeké, akik számára - ő az apa. Jelen van a család életében. Tényleg ez a legtöbb, amit egy férfi adhat, de nem mindenki képes rá.
(A jelenlét: különleges adomány. A beszélgetés hosszú órái alatt először Marci kerül elő valahonnan és ül le közénk hallgatag harmadikként, később Barnus. Marci első éves egyetemista, a filmben őrá gondolva fakadt sírva Bandi, a szülőszoba előtt. Barnus a negyedik gyerek. Egyedül őbenne van a sport iránt aktív érdeklődés. Rövidtávfutó a Vasasban, gátas; a feketék sportja, mondja erről Bandi. Csöndben ülnek mellettünk, miközben mindenféléről beszélgetünk, néha egy-egy névvel, adattal, emlékpontosítással sietnek apjuk segítségére. Bandi egyszer el is mosolyodik: "Mindig bevonjuk őket a beszélgetéseinkbe".

Nem tudom, hogy milyen volt Balczó egészen fiatalon, hiszen én már "nagy" korában ismertem meg, lélekben közel pedig akkor kerültem hozzá, amikor már búcsút vett sikereitől. Nekem sokat segített a "Küldetés" Balczója. Talán, mert ezt ő is megérezte, azért nekem mondta el először 1983 szeptemberében a végleges döntését: szakítását a sporttal. Ennek az interjúnak külön története van. Tizenegy évnek kellett eltelnie, míg én is el tudtam mondani: tavalyelőtt, a Sport plusz foci 1994. december 24-i számában. Jézus születése napján megszabadultam attól a tehertől, hogy az interjúnk megjelenése érdekében, három év szerkesztői huzavonái után engedtem kihúzni Bandi szövegéből Jézus nevét. Ez a mi kettőnk ügye volt, talán senki nem értette meg még azon kevesek közül sem, akiknek elmondtam. Most is csak azért említem, mert Bandinak azt a makacsságát is sokan furcsállták, amivel következetesen elutasította a Halhatatlanok Klubjának meghívását. Ez a "szűkkörű" klub a magyar sport legjobbjait tömöríti, s ha valakinek, hát Balczónak köztük a helye. De a halhatatlanság Balczó számára nem játék, nem egy szó, amely olyan, mint a másik. Balczónak halhatatlan lelke van, de ő - még áttételesen sem - "nevezheti ki magát" halhatatlannak. A halhatatlanság, mondja, Istentől függ. Önhittség volna beavatkozni az ő munkájába. Ezért csak akkor lépett be a klubba, amikor hivatalosan megváltoztatták a nevét Minden Idők Legjobbjaira. Igen, Magyarországon talán valóban ő volt minden idők legjobb öttusázója. Korrekt.
És még egy mondat a sikerről!
- ... Nem minden kínlódás siker, de minden siker kínlódás után érkezik.
(A legnagyobb sikerről) Amikor megérkeztem, kitettem a kismagnót közénk az asztalra. Mindketten tudtuk, csak beszélgetünk ez nem szabályos interjú, s magnó csak emlékezetpótló, ha éppen rászorulnék majd később, hogy valamit pontosítsak. Amikor lejár a kazetta egyik oldala, néha azonnal megfordítom, cserélem, néha csak hosszú tízpercek után; amikor pedig végképp nagyon másfelé kanyarodunk: használom a pillanatmegállíltót. Egyetlen egyszer akarom, hogy biztosan rajta legyen a szalagon az, amit Bandi mond, de amikor a végén rápillantok a készülékre, látom, hogy áll.
- Az ördög hogy bele tud bújni egy ilyen masinába, mert most, amikor a legfontosabb gondolatokat mondtad, akkor nem forgott a tekercs.
- Melyik volt? Amikor Jézusról beszéltem?
- Amikor azt mondtad...
- Tehát: mostani hivatásomnak azt tekintem már régóta, hogy közösségekhez menjek és próbáljak velük arról beszélni, hogy mivégre vagyunk a világban. Ezt a kérdést körbejárva nekem meg kell keresnem a kellő pillanatot, amikor méltóképpen említhetem meg azt a Jézust, aki magáról azt mondja: "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek". Vagy ahogy az Ószövetségben Jézusnak erre az a válasza: aki hozzám fordul, semmiképpen el nem küldöm. Ezt elmondani valami módon, úgy, hogy a dolognak a hitelét ne lopjam meg, ezt tartom felelősségemnek, feladatomnak, örömömnek. Ez olyan munka, amit örömmel csinálok. Arra jöttem rá, hogy amit Isten akar, hogy csinálunk, ahhoz mindig ad kedvet. Nem minden tevékenység tőle van, amihez kedvet érzünk, de amit ő akar, hogy csináljunk, azt kedvvel finanszírozza. Plusz: sorskörülménnyel.

Eddig kilencszáz ilyen beszélgetésen vettem részt, és tudom, hogy az én tervem más volt, mást szerettem volna csinálni, azt hangsúlyoztam tíz éven keresztül, de végül rájöttem, hogy nem az az én utam, és elengedtem. És attól..., akkor vált érthetővé, megszenvedett igazsággá, ami régen bennem volt, ahogy Jézus mondja: aki megtartja az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti én érettem, megtalálja azt. Vagyis aki a saját célját űzi, hajtja minde erővel és bármi áron, az a halál állapotában tartózkodik, de ha elengedi a megvalósítás görcsét, akkor csak teszi a dolgát annak szellemében, ahogy mondta Jézus? Hogy "lehet", és "nem lehet"; akkor megindul valami és életté válik. Életre kel. Az öttusában tíz évi várakozás után adtam fel a reményeimet, de most utólag már azt gondolom, hogy nekem arra a tíz évre nagy szükségem volt, abban a savanyítóban bent lenni; örülök, hogy ott voltam, és örülök, hogy eljöttem, de most is úgy érzem, hogy ezeknek a beszélgetéseknek az alapján jelenti az a tíz éves, utólag hiábavalónak bizonyult várakozás, illetve… nem hiábavaló, hiszen akik az Istent szeretik, minden a javukra válik. Tehát nekem senki nem vághatja most a fejemhez azt, hogy nem voltam hajlandó kompromisszumot kötni. Olyan munka volt, ami nagyon mély kompromisszum, de nem keverendő össze az elvtelen megalkuvással.

Ez a nagyon nagy megtiszteltetésem az Isten részéről: mehetek és róla említést tehetek, mint kizárólagos megoldásról. Sértődés semmi nincs, sőt nagyon nagy öröm van bennem, hogy ezen az utón vezetett végig, amin végigmentem.
(És most, amivel még adós vagyok az olvasóknak. Miből él Balczó? Szellemi szabadfoglalkozásúként: előadói tiszteletdíjaiból; aztán: családi pótlékból: olykor-olykor különböző alapítványi segítségekből. De, múltkor például az egyik kislány napközis díját Marci első ösztöndíjából tudták kifizetni. Szóval: Isten mindig elrendezi.
A gyermekek ebben a sorrendben születtek: Márton, Laura, Anna, Barnabás, Bertalan, Nóra, Bálint, Sarolta, Gáspár, Noémi.

Császár Mónika, a müncheni tornászcsapat egykori tagja, áprilisban adott életet tizenegyedik gyermeküknek. Virágnak nevezték el.)