Kellemes lakás Budán, a Böszörményi úti bérház második emeletén. Nem, ez így nem jó megfogalmazás, hiszen ez nem egyszerűen lakás, hanem a szó nemes értelmében vett otthon. Fekete-fehér pofácskájú cicával, aki - igen, itt a cicának aki megnevezés dukál - fantasztikus érdeklődést mutat a cserepes jácint iránt, egy papagájjal, aki - igen itt a papagáj is aki - beszélni ugyan nem tud, de a macska nyávogását megtévesztésig képes utánozni. Nem, nem csupán az embert vezeti félre, a fekete-fehér pofácskájú olykor maga is döbbenten bámul a kalitka felé és nem hisz a szemének...

A lakásnak otthon-illata van. Békével, csenddel, nyugalommal, derűvel, amely sugárzik az itt lakó olimpiai bajnoknő Kádárné Csák Ibolya egész lényeből. Magától értetődően huppanok a pamlagra, úgy kezdünk csevegni, mintha száz éve ismernénk egymást, pedig talán negyedszer, legfeljebb ötödször ha itt járok.
- Szép a karácsonyfa - nézem végig a formás fácskát.
- Ami a legfontosabb, egyáltalán nem hullik - így Ibolya néni. Ez nálunk azért lényeges, mert húsvét előtt nem nagyon szoktuk leszedni. Úgy látom ez a mostani is kihúzza addig.
- A szavából és a tekintetéből - amellyel szinte simogatja a fát - az derül ki, hogy szereti az ünnepeket.
- Hát ki ne szeretné? - kérdez vissza.
- A születésnapokat is?
- Azokat is, pedig gyorsan jönnek és legalább olyan gyorsan mennek.
- Közülük melyik volt a legemlékezetesebb?
- A nyolcvanadik. Az egyesületem, a Nemzeti Torna Egylet nagyon szép ünnepséget szervezett az Iparművészeti Múzeumban.
- Tessék megcáfolni, ha rosszul gondolom, de amikor először jöttem Ibolya nénihez - akkor is éppen születésnapi köszöntőbe -, nem nagyon tetszett szerepelni. Úgy is mondhatnám, akkortájt kicsit elfelejtették Önt. Az utóbbi időben azonban reneszánsza van.
- Nem tudom megcáfolni, mert valóban így van. Ez persze köszönhető annak, hogy mostanában sokkal többet foglalkoznak a nyugdíjasokkal és én már bőven benne vagyok ebben a korban. Aztán itt van a Halhatatlanok Klubja, meg a Hemmingway Alapítvány kezdeményezése, tudja, amikor megörökítik a kézlenyomatunkat. Szóval csak győzze az ember ezt a sok szereplést, pedig isten látja lelkem, sohasem szerettem. Annak idején is szívesebben versenyeztem, edzettem, interjút adni nem szerettem.
- Na tetszik látni, ez az, amit eddig nem vettem észre, hiszen minden egyes alkalommal nagyon, de nagyon kellemesen elcsevegtünk.
- Jaj, kedvesem, én örülök magának, csak ezt a magnót ne tenné ide az orrom alá. Most egyébként már jobban mennek a nyilatkozatok, kezdem megszokni, de az elején... - nevet egy nagyot - nagyon izgultam. Ráadásul annak idején bizony elő-előfordult, hogy nem ugyanazt írták, mint amit mondtam.

Az 1936-os olimpia magasugró bajnoknője kuncog, egészen belepirul a beszélgetésbe.
- Remekül tetszik kinézni, hála istennek! Ez minek köszönhető?
- Annak a nyugalomnak, ami körülvesz. A jó házasságnak, ami immár hatvan esztendeje tartj, a jó gyerekeknek. Egy fiam és egy lányom van, no meg két remek unokám.
- Miként fordulhat elő, hogy egy olimpiai bajnoknő utódai közül senki nem folytatta a sporthagyományokat?
- Ez így azért nem teljesen igaz, hiszen a fiam egészen addig, amíg föl nem vették az egyetemre, atletizált, középtávfutó volt a Vasasban. Begyűjtott néhány érmet - majd azokat is megmutatom, ha átmegyünk a másik szobába -, később azonban a tanulmányai nagyon lekötötték.
- Mielőtt megtennénk ezt a néhány lépést a vitrines szoba felé, ugorjunk egy nagyot. Időben. Arra emlékszik Ibolya néni, hogy hatvan éve, milyen napon tetszett megnyerni az aranyérmet?
- Hát lehet azt elfelejteni? Augusztus 9-én vasárnap. Még azt is pontosan tudom, hogy délután 3 és 5 között rendezték a versenyt. Előtte kaptuk a hírt, hogy Csík Feri megnyerte a százméteres gyorsúszást. Többek között az ő diadalából is meríthettem erőt. Meg aztán abból is, hogy gyönyörű napos idő volt, ami kedvezett - igaz nem csak nekem, de - az összes versenyzőnek.

- Ezek a dolgok, tehát hogy vasárnap volt a nagy esemény, hogy hétágra sütött a nap, szóval ezek mind megmaradnak az emberben immár hat évtized távlatából is.
- Nem kizárólag ezek. Lelki szemeim előtt szinte mindent látok. A stadiont, a lécet, a szurkolókat. A videó mégis nagy találmány, hiszen újra és újra láthatom a Berlinben történteket. Ahogy nézem, még a mai napig is beleborsódzik a hátam, amikor a mindent eldöntő utolsó nagy ugrás pörög a filmkockákon.
- Megfordul a fejében, mi lesz, ha nem sikerül?
- Az azért nem, de az mindenképpen, hogy micsoda szerencsém volt.
- Szerencse? Olimpián nem lehet aranymedált nyerni csupán szerencsével.
- Azt nem mondom, hogy csak és kizárólag Fortunának köszönhetem a győzelmet, abban viszont igenis szerencsém volt, hogy még mások voltak a szabályok. Történt ugyanis, hogy a 19 fős mezőny, a 158 centiméteres magasságra már ötre zsugorodott. A 160 centit mindössze hárman voltunk képesek teljesíteni. A 162 azonban mindegyikünknek túlzottan magas volt. Mind a három kísérletnél kudarcot vallottunk. És akkor, kedvesem most figyelje, mert most következik az én szerencsém: a korabeli szabály úgy szólt, hogy a holtverseny eldöntésére egy negyedik kísérletet tehetünk. Én átugrottam ezt a magasságot, amin korábban sikertelenül próbálkoztam, német és angol ellenfelem viszont újra leverte a lécet. Így lettem olimpiai bajnok!
- Ma már természetes, hogy egy ilyen eseményt egyenesben közvetít seregnyi televízió és rádió állomás, az itthoni szurkolók, a hozzátartozók - olykor többezer kilométeres távolságban ugyan, de - együtt örülhetnek a sikert elérővel. Akkoriban azonban még hazatelefonálni sem lehetett könnyű.
- A férjem a szüleimnél ebédelt, a délutáni sziesztát pedig azzal töltötték, hogy hallgatták a rádiót, ahol nótaműsor szólt. Egyszercsak megszakították a programot és bemondták az örömhírt. Kádárné Csák Ibolya olimpiai bajnok lett. Ahogy elmondta, ölelgették egymást örömükben.
- Önt mikor ölelhette magához?
- Arra azért még várnia kellett. Éppen az első házassági évfordulónk napján jöttünk haza Berlinből. Mivel korábban a magyar olimpikonok sohasem szerepeltek olyan fényesen, mint éppen azon az olimpián, fölvirágzott mozdonnyal futottunk be Hegyeshalomra, ahol cigányzenekar fogadott és népviseletbe öltözött kislányok. Azt követően valóságos diadalmenet volt az út a Keleti pályaudvarig. Ami aztán ott fogadott, minden képzeletet felülmúlt. Feketéllett a tömeg. Mi, a magyar olimpiai csapat tagjai onnan már gyalog vonultunk a Hősök terére, a hivatalos fogadás helyszínére. Rendőrkordon tartotta távol a tömeget, amelynek szeretete talán össze is lapított volna bennünket.

Ennek a fantasztikus örömünnepnek a közepén ott álltam meghatottan, amikor megláttam a férjemet a kordonon kívül. Akkor ismét eszembe jutott, amit már az előbb említettem, a házassági évfordulónk, és bizony pityeregni kezdtem. Sohasem felejtem el annak a rendőrnek az arcát, aki meglátva a könnyeimet, odalépett és megkérdezte, ilyen szép napon hogyan sírhat egy olimpiai bajnok? Amikor aztán meghallotta, csak ennyit mondott. "Ezen könnyen segíthetünk!" - és egy percre beengedte a kordonon belülre a férjemet. Hát akkor ölelhette meg az immár olimpiai bajnok feleségét élőben...!

- Azt olvastam, hogy Berlinben valamennyi olimpiai bajnok kapott egy tölgyfacsemetét is. Mi lett annak a sorsa?
- Természetesen hazahoztam. Akkor Hűvösvölgyben laktunk, el is ültettük, de hamarosan tönkrement, a következő nyarat már nem érte meg. Roppant módon sajnálom még ma is. - Amikor legutoljára itt jártam, akkor a kedves férje nagyon büszkén mutatott egy asztalt, aminek a története ugyancsak kapcsolódik az olimpiához. - Na akkor most jöjjön át a másik szobába, és akkor szemügyre veszünk mindent.

Odaát a kis szobát a vitrin uralja. Ott áll az ággyal szemben, így minden reggel - akarva, akaratlan - érmek, tiszteletdíjak köszöntik az ősz bajnoknőt, amint kinyitja a a szemét. Irigylésreméltóan szép ébredés...!
- Na, itt az a bizonyos kisasztal. Bauer Rudolf magyar műbútorasztalostól kaptam, aki Németországban élt. A németek ugyanis valamennyi olimpiai bajnokuknak csináltattak egy szakasztott ugyanilyen tiszteletdíjat. Bauer mester pedig annyira föllelkesült a tíz magyar aranyérmen, hogy az összes magyar egyéni győztest meglepte ezzel az ajándékkal. Úgy küldte utánunk. Kicsit már rozoga, de ezen cseppet sem csodálkozom, hiszen hatvan esztendő már egy asztal életében is szép kor...
- Na, akkor most nézzünk szét a vitrinben, ahol megannyi csoda látható. Mi is van ideírva erre a serlegre? Stefániai Vilmos tiszteletdíja 1937. augustus 9.
- Az olimpiai bajnok címem egyéves évfordulóján volt egy verseny, és annak a tiszteletdíja ez. Amaz pedig ott, látja, a Nemzeti Torna Egylet elismerése az olimpia után. Az a szép plakett - az összesnek ne várja a történetét, mert mindenre már nem emlékszem, de arról tudom, hogy - egy debreceni viadal első díjaként került a birtokomba. Az érmekből, plakettekből sajnos nagyon sok elveszett a háború alatt.
- Ott hátul egy ezüsttálcát látok.
- Az olimpia után a szövetségtől kaptam.
- A bevésett szöveg nem mindennapi: "A Magyar Atlétikai Szövetség Csák Ibolyának, emlékeztetőül a berlini olimpiai magasugró világbajnokságra, 1936". Most látom, itt a bekeretezett olimpiai oklevél mellett a fényképeket is.
- Nézze, milyen fiatal voltam ott az olimpiai dobogó legfelső fokán.
- A másik fotón pedig Csák Ibolya éppen átsuhan a léc fölött. Ha jól sejtem, ez az aranyérmes ugrás.
- Nem, egyáltalán nem sejti jól, hiszen az az első magyar rekordom, a 149 centiméter teljesítése. A harmadik versenyemen sikerült.
- Hányadikon?
- Jól hallotta, a harmadikon. Az az igazság, hogy nekem pompásan sikerült a kezdet is.
- Tényleg, arról eddig egyetlen szót sem ejtettünk, hogyan tetszett elkezdeni a versenyszerű sportolást és a választás miért éppen a magasugrásra esett?
- Olyan tíz-tizenkét éves forma kisgyerekként a nagynénémnél nyaraltam, ahol a kertben állt egy teniszpálya. Mi gyerekek is ütögethettünk, én azonban azt szerettem a legjobban, amikor már leszállt a szürkület és kicsit meglazították a hálót. Akkor aztán lehetett ugrálni fölötte. Sőt, az iskolában, tornaórán is ez volt a kedvenc gyakorlatom.
- Sok kisgyerek imádja az ugrándozást, mégsem lesz belőle nemhogy olimpiai bajnok, de még versenyszerűen sportoló magasugró sem.
- Az édesanyám a Pénzjegynyomdában dolgozott, ahonnan többen is jártak tornázni a Nemzeti Torna Egyletbe. Velük mentem le 1930-ban, ahol két évig mint tornász versenyeztem, csak utána léptem át az atlétákhoz. Sohasem fogom elfelejteni, a Szentkirályi utcában, ahol ma a Budapesti Spartacus termei vannak, volt egy fűrészporos tornaterem, ahol életem első versenyén rajthoz álltam és 135 centit teljesítettem. Ez remek teljesítménynek számított egy kezdőtől, hiszen a magyar rekord 149 centi volt. Életem harmadik versenyén - amely az első szabadtéri viadal volt, amin elindultam - beállítottam ezt a magyar csúcsot, ez látható tehát a képen. Sőt, tulajdonképpen országos csúcsot is javítottam, ám nem lehetett hitelesíteni, mert az ugrás előtt a fémmérőszalag 150 centit mutatott, utána azonban csak 149-et. Egy évvel később összetalálkoztam az edzőmmel, Balogh Lajossal, akinek a stílusomat és az eredményeimet is köszönhetem.
- Azzal, aki - legalábbis így olvastam - írásban, percre beosztotta az idejét, mit kell csinálnia az olimpián, a verseny kezdetéig.
- Valóban ezt írták a hatvan évvel ezelőtti újságok, de ebben azért van egy csepp hírlapírói túlzás is. Akkoriban nem volt az biztos, hogy az emberrel az edzője kiutazzon az olimpiára. Éppen ezért az teljesen természetesen volt, hogy papírra vetette az edzéstervemet. Kint Berlinben aztán eszerint készültem a nagy napig. Ennyi az egész. Napirendet azért nem írt elő...
- Mai ésszel elképzelhetetlen, hogy egy aranyvárományos versenyző trénere itthon maradjon.
- Nem számítottam én igazi esélyesnek. Már csak azért sem, mert bár a gyors fejlődésemre többen odafigyeltek, az olimpiai kiutazásom is csak 1936-ban vált véglegessé, amikor az UTE pályán egy hármas rekordjavítással hívtam föl magamra a figyelmet és harcoltam ki végérvényesen az ötkarikás kiküldetést. Előbb 157-re, majd 159-re tetettem a lécet és miután kettő sikerült, még megpróbálkoztam a 161 centiméteres magassággal is. Az is bejött!
- Persze, mert - mint a korábbi látogatásaim alkalmával a kedves férje elmondta - puhára esett.
Nevet egy nagyot, olyan csákibolyásat:
- Értem, mire gondol: Való igaz, hogy mivel a férjemmel mindketten fél háromig dolgoztunk, utána együtt jártunk edzésre. Én ugrottam, ő pedig ásta a homokot, hogy puhára essek.
- Hol volt még a szivacsgödör? Nem volt sérülésveszélyesebb akkoriban az ugrás?
- Biztos veszélyesebb volt, de én egyáltalán nem éreztem. Hétéves pályafutásom alatt engem - egyetlenegy kivétellel - kerültek a sérülések. 1938-ban távolugrás közben váltam csak maródivá. Utána az edzőm nem is engedte, hogy edzésen teljes erőből ugorjak. Azt mondta, ha bennem van a magasság, akkor jöjjön az ki a kontinensviadalon, ha meg nincs, akkor kár erőltetni. Így lettem Európa-bajnok 1938-ban.
- Megütötte a fülemet, hogy a férjével együtt, mindketten fél háromig dolgoztak. Ugyanakkor odaát a másik szoba relikviái között láttam egy apró kis csodát: fa alapon egy ezerpengős rézlenyomatát, alatta pedig egy ugyancsak rézlapocskán a felirat "55 éves törzsgárdatagsága alkalmából a Pénzjegynyomda dolgozói, 1991. november 22." Elmondhatja-e Ibolya nénin kívül valaki is, hogy ennyi időt töltött egyetlen munkahelyen?
- A Pénzjegynyomda volt az első és egyben utolsó munkahelyem. Telefonközpontosként dolgoztam ott, majd amikor megkaptam ezt a plakettet és végleg nyugdíjba mentem, nos akkor még két újabb esztendőt dolgoztam, mint orvosasszisztens, hol máshol, mint a Pénzjegynyomdában. Nekem az a hely a második otthonom volt és mi tagadás, fájó szívvel hagytam őket ott, de akkor már illett.
- Azt hiszem, ezek után bizton állíthatom, hogy Csák Ibolya a világ leghűségesebb asszonya.
- Laci, azért ne túlozzon! Még akkor sem, ha a hűség valóban velem született tulajdonságom. Ezt bizonyítja a házasságom hatvan éve, valamint az is, hogy egyetlen munkahelyem volt, de hűséges voltam az atlétikához és egyesületemhez, az NTE-hez is.
- Ráadásul - úgy negyven évi szünet után - most megint létezik a Nemzeti Torna Egylet.
- A folytonosságot őrzi az is, hogy az én időmben Péter Dénes volt az NTE igazgatója, most pedig a kislánya a főszervezője ennek a kis csapatnak. A kislánya, aki annak idején, amikor én odakerültem, mindössze kétéves volt. Havonta összejövünk, egy kicsit elbeszélgetünk.
Jó tartozni valahova... persze arról már beszéltünk, mostanában annyi, de annyi a kötelezettség, hogy néha már soknak érzem, ugyanakkor viszont - nem tagadom - jól esik a törődés!