Királynő volt.
Sőt, ismertem valódi, gyakorló királynőt, aki nála kevesebb méltósággal viselte tisztét.
Aztán, amikor idáig értem az írásban, máris bajban vagyok: Elek Csibitől mi sem állt távolabb ugyanis, mint a férfi-nő kapcsolat feudális felfogása, mint az avitt, férfiuralomra épülő társadalmi szerkezet elfogadása, mint amit a királyi titulus sejtet.
Belátom, hogy mindez ma olvasva, kissé politikai szónoklatnak tűnik, pláne egy sportoló portréjának felvázolásakor. De ne feledjük, ez a sportoló - nő volt. Méghozzá szabálytalan szépségű, de lélegzetelállítóan gyönyörű nő, akinek szépségét nem csak külseje, hanem belső tartása, szellemi és lelki ereje adta meg. Egy nő, aki gyereklányként akkor kezdett vívni, amikor Magyarországon a női sportot általában is lenézték, a női vívást pedig, lévén küzdősport, egyszerűen nem tartották kívánatosnak. Ha mégis megtűrték a lányokat, nőket a vívóteremben, akkor azok csak az összes férfi vívó után kaphattak iskolát a mestertől, asszózni pedig soha, egyetlen férfiú sem volt hajlandó velük, vívhattak szerencsétlenek egymással, ahogy tudtak.
Fodor István vívóterme volt egyébként az a hely, ahol legalább vívhattak. Fodor mester engedte ki a szellemet a palackból, illetve engedte be a nőket is a vívótermébe. De azért arra a világra jellemző: ha a sportújságból, vagy valahonnan egy gimnázium megtudta, hogy tanítványai vívnak, igazgatói megrovás járt érte. Ilyen megrovást az Elek lányok is őrizgettek ragyogó serlegeik mellett.
Csibi, ha sokkal kisebb formátumú egyéniség lett volna, mint volt, akkor sem lehetett volna más, mint a harcos szüfrazsettek méltó utóda, társa. Aki határozott és erélyes fellépésével, csodálatos tehetségével, s ha kellett, női furfanggal is, mindig kikényszerítette ettől a férfitársadalomtól, ami járt neki. És nemcsak neki.
Aligha van valaki is a magyar vívósportban, aki többet tett volna a sportágért negyvenötben, a háború után, amikor e "fehér sport" nemkívánatossá vált. Gombos Sándor (Sanci) volt a kezdeményező, az újjáélesztő, de Csibi volt az erő, a lendület és a rettenthetetlenség.
Egy olyan korban, amikor mindenki félt. Kivéve Csibit.
Egy konkrét példa: Sédey Gyulát, a háború előtti vívóvezetők egyikét, aki nagyravágyó feleségének nem tudván ellenállni, a nyilasuralom alatt elvállalta a főváros rendőrkapitányi tisztét (de semmi néven nevezendő és elmarasztalható tevékenységet nem folytatott), a bíróság halálra ítélte, kegyelmi kérvényét pedig elutasították. Elek Csibi viszont ezalatt beadványt szerkesztett, amelyben leírta a vívók Sédeyről alkotott s ártatlanságát bizonyító véleményét (ha valaki, akkor ők ismerhették, ki volt), és elment vele személyesen a legmagasabb fórumokig is.
Sédey életben maradt.
"Aki Á-t mond, mondjon B-t is!" - aki Csibit mond, annak Macát is mondania kell. Au Elek-lányok ugyanis tulajdonképpen elválaszthatatlanok. Pedig sem külsőre, sem (első pillantásra) belsőre semmi hasonlóság nincs köztük. Amit a természet a külsőt illetően két kézzel szórt ajándékként Csibire, azt alighanem Macától vette el. Margittól, aki egész életükben mintha az árnyéka lett volna Ilonának. Persze hamar fölismerte (mert ő is borotvaéles eszű nő volt) és aztán tudatosan is játszotta ezt a szerepet, mint élethivatását. Csibi magas, fess, csodálatos fellépésű nő, akin mindenkinek azonnal megakad a szeme, Maca szürke, kicsiny Hamupipőke. Csibi magabiztos, ha kell harsány, férfias, kemény...Maca halk, elesett, törékeny. Csak belül szívós, kitartó és megtörhetetlen.
Legalább tízszer annyit kényszerült vívni, mint csodálatos tehetségű testvére, míg ő is a világ élvonalába került - de odakerült. És Csibi nem egy világraszóló győzelmének kulcsfigurája: ő kaparja ki a gesztenyét, ő hozza vissza a "sírból" a már-már elveszett világbajnokságokat. A korabeli sportlap írta róla: "Elek Margit apró, szinte valószínűtlenül vékony termetével, a csapat legnagyobb küzdőerejét képviseli".
Sibiről persze egészen másképpen lelkendeztek, már egészen fiatal korában. Amikor későbbi mesterükhöz, Italo Santellihez kerültek, a Maestro, látva tanítványa versenyen mutatott vívását elragadtatottan mondta:
- Csibi van primadonna, kell neki az a közönség!
Santelli ezt is tökéletesen ítélte meg.
Elek Ilona ugyanis született versenyző volt. Az edzéseken, még iskola közben is hibázott olykor, kihagyott a figyelme, veszített. A versenyeken viszont soha. A versenyen villámgyors volt, határozott és pontos. Na meg kérlelhetetlen. Annyira uralta, hatása alatt tartotta ellenfelét, hogy semmi esélyt nem hagyott számára.
Santellihez a magyar vívóvezetők ajánlották Ilonát, a dolog azonban nem ment könnyen. Egy hajszálon múlt, hogy ez a ragyogó tehetség el nem veszett örökre a vívás számára. Csibi ugyanis a Zeneakadémiára járt, zongoraművésznek tanult, és édesapja emiatt ellenezte a vívást. Csibi csuklóját erősen igénybe veszi és lemerevíti, ez pedig egy zongorista számára tragédia - mondta. A Zeneakadémia igazgatója pedig egyszerűen elzárkózott: vagy a vívás, vagy a zongora - a kettő együtt nem megy!
A vitát végülis dr. Krenchey Géza, a vívószövetség elnökének a véleménye döntötte el:
- Azt nem tudom, hogy milyen zongorista lesz ebből a lányból, de biztos, hogy van olyan még száz is. De azt tudom, hogy olyan vívó, mint Csibi, száz évben, ha egy születik!
Igaza lett.
Tételesen is.
Minden idők legeredményesebb férfi vívója, Edoardo Mangiarotti csak azzal vezet Elek Ilona előtt ebben az örökzöld pontversenyben, hogy a nagy Edo két fegyvernemben, tőrben és párbajtőrben is szerezhetett győzelmeket.
- Ha csak egy fegyvernemet számolunk, Edo csak erős második - mondta Csibi, s alkalomadtán ezt az érintett tudomására is hozta.
Tehette.
Egyrészt, mert a legnagyobbak is elragadtatással adóztak tehetségének, másrészt, mert úgy mellesleg három-négy nyelven beszélt tökéletesen. Az olasz grófokkal olaszul, a francia bárókkal franciául, a német nagyiparosokkal németül...
És mindenkor, még a legmagasabb társaságban is, mindig ő volt a középpont. És nem azért, mert így akarta. Az egyénisége, az egész lénye volt az, amelynek nem lehetett ellenállni, ami lenyűgözte az embert, megkövetelte a tiszteletet.
Pedig a legkevésbé sem volt rátarti. Inkább baráti volt. Vagány, jóbarát.
Fiatal vívó korunkban sok. Sok húszforintot kerestünk azzal a vívóteremben (és a galád öregfiúk fizették a cechet), hogy az edzésre érkező, s egykoron gyönyörű Vargha Ilusnak hangosan előre köszöntünk, hogy: "Kezét csókolom Ilus néni!", akit ettől, szegényt, majd a guta ütötte meg...De érdekes és jellemző, hogy Elek Csibivel ezt soha nem mertük volna megtenni. És nem akadtak erre fizetőképes felbújtók sem.
Ezzel szemben Csibi, amikor elérkezettnek látta az időt, mondjuk, átléptük az ifjúsági korhatárt, előbb-utóbb ránkmordult egy tétova, elmormogott köszönés, vagy megszólítás után:
- Jól hallom Kisapám, hogy te itt magázol, meg nénizel engem?...Hát bolond vagy Lapajkám?...Csak tegezz vissza nyugodtan! Felnőtt ember vagy, együtt vívunk, mit kerülgeted a forró kását?! Szervusz!... És nyújtotta a kezét.
Hát így valahogy.
Nekünk meg a térdünk rogyadozott a megtiszteltetéstől.
De amit Csibi mondott, amit tett, az nem volt póz. Abból a sírig tartó őszinte barátság lett.
És nem csak velem.
Csibi különben három évvel azelőtt nyerte első egyéni világbajnoki címét (1934), hogy én megszülettem. És természetesen Maca kaparta ki neki a gesztenyét az igencsak lángoló tűzből. A világbajnok német Nelinghan ugyanis veretlenül állt, egy lépésnyire az újabb világbajnoki címétől. Ezt az egy lépést azonban soha nem tudta megtenni, ugyanis Macát kellett volna "átlépnie". És Maga kezében is ugyanolyan tőr van, mint az ellenfeléében - mondta neki akkori mestere, dr. Gerentsér László, akitől talán a legtöbbet tanult -, mitől félne?!" Így aztán nem is félt. Összehozott egy négyes holtversenyt, újravívás. A végeredmény pedig? Világbajnok Elek Ilona, 2. Elek Margit.
Helene Mayer, a németek olimpiai bajnoka (csodálatos szőkeség, az amszterdami bajnok) a Los Angeles-i olimpia után nem tért vissza hazájába, az ott ekkor már eluralkodott politikai rendszer miatt. Miután nem volt árja származású, jobbnak látta Amerikában maradni. A Harmadik Birodalom dicsőségének érdekében Hitler azonban lenyelte még ezt a békát is: hazahívatta és belevetette a német csapatba az olimpiai bajnokot - a várható győztest. Akinek persze volt már nagy ellenfele, hitték, a Los Angelesben győztes Ellen Preiss személyében, aki osztrák volt.
Csibivel alighanem még mi sem számoltunk igazán.
Petschauer Attila, aki azért értett valamicskét a víváshoz, Az Est lapok tudósítójaként ugyanis ezt írta: "Mayertől nem lehet a győzelmet elvenni!"
Bár ismerte, kissé alábecsülte Csibit. Akinek ugyan támadtak némi nehézségei a verseny előmérkőzésein, de ekkor is, és a döntőben is simán verte Helene Mayert, először 5:0-ra. Ellen Preiss sem volt akadály, így egy vereséggel, simán nyerte az olimpiai bajnokságot. Az a magyar lány, aki: "ért hozzá, hogy az ellenfelei idegeit állandó mozgásával felőrölje".
Igencsak háborús szelek fújtak már, és Csibi, azzal, hogy megnyerte az olimpiai bajnokságot, mintegy befejezettnek tartotta vívókarrierjét. Úgy döntött, hogy nem indul többé versenyen, sem külföldön, sem idehaza. Visszatért másik nagy szerelméhez, a zongorához, folytatta tanulmányait, hiszen a vívásban már "mindent elért, amit csak akart".
Női csapatversenyek ekkoriban még nem voltak az olimpián, csak világbajnokságokon. Így aztán a német vívás, az olimpiai kudarc után most erre vetette rá magát. "Párizsban győzni (mert ott volt 1937-ben a világbajnokság), ez lesz az igazi propaganda!" Mármint a Harmadik Birodalom eszméi számára. Helene Mayert ismét hazarendelték és csatasorba állították. Amikor viszont ennek a híre hozzánk eljutott, mindenki azonnal Elek Ilonáért kiáltott: nélküle esélytelen a magyar csapat.
Ezt Csibi is első szóra belátta. De egy év kiesett edzéseit már nem lehetett behozni. Ennek ellenére vállalta a versenyt. Az egyéniben Helene visszavágott Berlinért, megnyerte a versenyt, Csibi "csak" második. Egy év kihagyás után.
De ott volt még a csapatverseny.
A magyar-német döntőben Macáék, mint írja, azt hitték, a közönség is érzi majd, hogy többről van szó, mint vívásról, hogy rokonszenvük a "birodalmi" csapat helyett az ellenfél kis ország együttese felé irányul.
Nem így történt. És talán jobb is így. Mert amikor Maca ezt fölfedezve odaszólt a többieknek: "Figyelitek? Ezek ellenünk szurkolnak!", akkor valami nagy-nagy elszántság, dac és akarat szállta meg a mieinket. "Lelépték" a németeket. Amikor Csibi következett az utolsó csörtében Helene Mayer ellen, a csapat már győzött. Megvédte világelsőségét. De Csibi azért szigorú volt. Simán verte Helenét. Ellen Preiss, amikor már a dobogón állt, a mieink persze fönt a legtetőn, csípősen megjegyezte:
- Kibéreltétek?...
Mire Maca:
- Tudod Drágám, már annyira megszoktuk...
Margit, aki kettejük életregényét írta, a háborús szenvedései felett egy elegáns fordulattal átlép, mondván, megírták azt már mások, sokan és jobban. És tulajdonképpen ez az elegancia jellemzi mindkettőjüket, ez a tartózkodás és tapintat. Ami fáj, ami szenvedés, az csak rájuk tartozik. Átvészelték az üldözéseket túlélték a háborút. Legyen elég ennyi - mondja Maca.
Az újrakezdésről már ejtettem néhány szót. Az ablaktalan Kossuth Lajos utcai egyetemi vívóterméről, amelyben még télen, negyvenöt telén újrakezdték. Azt viszont nem mondtam, pedig így van: a magyar vívás tulajdonképpen Bay Bélát, az edzőt, a szövetségi kapitányt is (aki 27 éven át állt a magyar vívósport élén, s aratott elévülhetetlen sikereket) Csibinek köszönheti, ha áttételesen is. A háború után ugyanis alig maradt vívómester. Santelli, Gerentsér halott, sokan börtönben, mások eltűntek. Balogh Béla, akinél Csibiék eleinte vívtak, disszidált.
- Miért ne adhatnál Te nekünk iskolát? - mondta Csibi Bay Bélának. - Gerentsér tanítványa vagy, tudsz mindent, amit ő tudott!...
S odaállt iskolázni.
A szekér viszont nagyon nehezen indult. A vívás szekere. Csibi ezer fórumot megjárt, sokezer kádert meggyőzött, mire a magyar vívók végre külföldre is mehettek versenyezni. Persze nem egyedül intézte el. De megtalálta a megfelelő embereket és az ő erkölcsi súlya lendítette mindig előre a dolgot.
És ott állt a londoni olimpia döntőjében a páston.
Tizenkét év szenvedés, kudarc, bujkálás, lemondás után.
Megint nem Csibi volt a nagy esélyes. "Hol van már a tavalyi hó?" - mondták sokan, és mindenki a dán Lachmann felé kacsingatott, aki csinos is volt, fiatal is, meg igen jól is vívott.
Ezeket a fiatal lányokat, ezeket a modern vívókat Csibiék nem is ismerték. Hiszen nem engedték őket a közelükbe sem. A szakemberek pedig esküdtek a fiatal világbajnok dán csapatra, a modern, technikás vívásukra. "Ez az igazi!" - mondogatták.
Az előmérkőzéseken Csibi megint keményen megküzdött, akárcsak Berlinben, háromszoros holtverseny, idegtépés, satöbbi. De aztán ahogy haladt előre, úgy lett egyre jobb. A középdöntőben Lachmannt is lelépte. Ekkor kapták föl a fejüket néhányan.
A döntőben Csibi Filztől kapott ki, életében először és utoljára. Karen Lachmann szintén ez esélytelentől. Így kettőjük csörtéje döntött. Az első találatot Csibi vitte be. Lachmann válaszolt. Aztán megint Csibi talált, majd Karen egyenlített.
Csibit ettől kezdve már nem lehetett megállítani. Többcseles támadása után Lachmann úgy kapkodott össze-vissza, mint egy kezdő, nem mint egy bajnoki esélyes. Majd megint támadott Csibi, a találat meg is ült, a magyar tábor már tomboló ünneplésben tört ki (a nők ekkor még négy találatra vívtak!), de Elek Csibi pengeéles hangja visszaparancsolta őket.
- Csend! Várjatok! Még nem ítélte meg a találatot!... - mármint a zsűrielnök.
És igaza volt. Az elnök egy igen, egy nemre döntött. Tovább vívatott.
De azt a Csibit, aki ebben a helyzetben hideg fejjel tudott gondolkodni, már nem érhette baj. Csak idő kérdése volt a győzelme. Mondjuk, további egy percbe telt.
Később többen kapiskálni, érteni vélték, hogy talán mégis az ő férfias határozottságú, egyszerű, de csiszolt technikájú, kemény tőrvívása a modern.
Az a tehetséges kislány, aki fekete rakottszoknyában tanult meg vívni, versenyzőként megérte még a tőrvívás "gépesítését" is. És a gép előtti vívás, a nehezebb fegyver bizony hasonló tulajdonságokat kívánt meg a vívónőktől is, amelyek Csibit világelsővé emelték.
A gép azonban kissé elkésett. Akkor jött, és talán annak következtében is, amikor már Csibi elszenvedte élete legnagyobb méltánytalanságát. A helsinki olimpia döntőjében Irene Camberrel vívta az aranyérmet eldöntő csörtéjét, és három-háromra álltak. Camber támadott, Csibi tempót szúrt, Camber támadása elment Csibi mellett, passzé...Csibi talált.
A belga Anspach viszont, a vezetőbíró, egy igen, egy tartózkodomra Csibi ellen döntött, bár látnia kellett a valós helyzetet. Ezzel ugyan nyilván örökre elvesztette lelke nyugalmát, de Camber nyerte az olimpiát, Csibi csak második lett.
"Csak"
Élete végéig nem tért napirendre a dolog fölött. Talán mert az igazán túl azt is érezhette: ő is csinálhatta volna jobban is.
Bay Béla mondta egyszer:
- Soha nem mondtam neki, hogy meg ne bántsam, de tudom, hogy ő is érzi, alapjában ő puskázta el. Azzal, hogy ő, a világ legjobb idegzetű vívója, a leghidegvérűbb tusőr, ez egyszer elsiette, elidegeskedte. Beleszúrt, ahelyett, hogy védett volna, s aztán azt csinál, amit kedve tartja...
Életében egyszer.
Amikor már régen nem versenyzett, akkor is a vívásért élt.
Maca kicsit újságíróskodott, aztán inkább háziasszony lett. Csibit viszont továbbra is vonzotta a világ. A tevékeny élet.
Meg a zongora.
Zenét szerzett. Egyik sportindulóját még ma is éneklik. Egy másik dala, a Csongorádi bíró lánya pedig botránykő lett, pedig nem annak szánta. Az a fiatalember mindenesetre, aki sikerre vitte a fesztiválon, később operaénekes lett, megbecsült művész, s a minap ünnepelték ötvenedik születésnapját a Vígadóban művésztársai. Ha csak ennyi haszon lett is a dologból, már megérte.
Élmény volt látni vívni, de élmény volt vele csak találkozni, beszélgetni is.
Mert erő volt benne és lendület.
Méltóság és humor.
A világ első versenyvívója volt, aki megkapta a Feyerick Vándordíjat, a nemzetközi szövetség legnagyobb kitüntetését, amelyet előtte csak olyan férfiak kaptak, akik hervadhatatlan érdemeket szerezetek a vívás fejlesztésében, népszerűsítésében és felvirágoztatásában.
Nála alkalmasabb személyt erre a díjra keresve sem találhattak volna.