A dicső bajnok életében a legnagyobb nap 1972. augusztus 28-án érkezett el.
Hétfő volt, a XX. Nyári Olimpiai Játékok második versenynapja, Münchenben. Minden magyar a súlyemelő csarnokba igyekezett. Földi Imre győzelmére áhítozott vezető, sportoló és szurkoló egyaránt.
Az előző napi "bemelegítés" rossz előérzeteket szült. Holczreiter Sándor és Szűcs Lajos is aranyéremre pályázott a legkönnyebbek kategóriájában, de a lengyel Zygmund Smalczerz leszorította őket a második és a harmadik helyre. Pedig Szűcsnek kezében volt már az arany. Utolsó lökésén dőlt el minden. Ha boldogul a 135 kilóval, ő az olimpiai bajnok. Elhibázta...
Földi Rómában kezdte olimpiai szereplését, de akkor még messze járt a nagyágyúktól. Tokióban és Mexikóban viszont már aranyért indult harcba. Kezében is érezhette, de előbb Bahonyin utolsó, káprázatos lökésével leszorította az első helyről. Mexikóban Nassiri is záró lökésével érte utol és 30 dekával könnyebb testsúlya révén ő kapta az aranyérmet.
Most vagy soha - gondolta Földi és valamennyi rajongója. És akkor előjátékként Szűcs kezéből is kicsúszott az arany, azzal a bizonyos utolsó lökéssel!
Az iráni Nassiri, az 1968. évi bajnok újra ott állt győzelemre éhesen. Földinek hasonló étvágya volt.
Földi végre - vagy újra Nassiri?
Nyitott könyv volt a két bajnokjelölt előtt a másik erőssége és gyengéje. Földi annyival jobb nyomásban, mint Nassiri lökésben. A jobban szakító győz - ez egyértelműnek látszott.
A magyar tábor megdöbbenésére Földi egy gramm előnyt sem szerzett, mindketten 127,5 kilót értek el. Lógott az orra mindenkinek. A riadt tekinteteket nem lehetett nem észrevenni. Sokan könnyeztek. Már előre sajnálták Imrét, hogy ezúttal sem jut el az aranyéremig. Földi volt a legnyugodtabb. Észlelte a lehangoltságot, s a világ legtermészetesebb hangján így szólt:
- Talán valami baj van? Ne izguljatok, legyőzöm Nassirit!

Meglepő módon Nassiri lényegesen idegesebbnek tűnt. Valószínűleg Imre nagy nyugalma zavarta meg. Az iráni 100 kilón kezdett, Imrénk 2,5 kilóval magasabban. Másodikra Nassiri 105 kilóval próbálkozott, de hiába kérlelte Allaht, két próbálkozása is rossz volt. A nagy ellenfél két szám után 227,5 kilónál tartott. Földi 107,5 kilón folytatta a szakítást, méghozzá jól. A 110 már nem sikerült, de összetettben már 235-nél tartott. A lökés előtt 7,5 kiló előnnyel rendelkezett. S miután Münchenben ő volt könnyebb Nassirinál, az iráninak lökésben 10 kilóval kellett felülmúlni Földit, hogy győzzön. Imre 137,5 kilós kezdésére 142,5 kilóval válaszolt - öt kilót már az első kísérlettel behozott.
Régi receptje szerint csak várt, mire megy az ellenfél, ő annyival próbálkozik, amennyi az első helyhez szükséges. Amikor bajnokunk elvétette a 142,5 kilót, minden veszni látszott. Ha ugyanis Földi a 137,5 kilós kezdősúlyán marad, Nassirinak 147,5 kilós lökés is elegendő. Földi változatlanul nyugodt volt. Intett kezével hívei felé: minden rendben, győzök...
Utolsóra úgy állt a 142,5 kiló elé, hogy szétharapja, széttöri a majd másfél mázsát, és kilöki, ha beleszakad, akkor is.
Nem szakadt bele - és kilökte!
Összeredménye 377,5 kilóra ugrott, új világcsúcsot jelentett. Ez az eredmény mindörökké világcsúcs maradt, mert München után a nyomás eltörlésével új számítás kezdődött. Nassiri csak 380 kiló elérésével győzhetett. Vagyis 152,5 kilós lökésre volt szüksége. A magyarok nem mertek odanézni, hiszen újra azok az utolsó lökések...
Szinte halotti csend uralkodott a csarnokban. Éveknek tűnhetett az az öt-hat perc, amíg Nassiri kétszer odaállt a 152,5 kiló elé. Ha sikerül, az egyiknek csodás olimpiai duplázást, a másiknak örök keserűséget jelent.
Elsőre nem tudta kilökni.
Másodikra sem - Földi Imre a súly leesésének pillanatában olimpiai bajnoknak számított.
A magyarok alig fértek hozzá. Külföldiek ölelték, csókolgatták, kezét szorongatták. Orosz, lengyel, japán, ausztrál, angol és még sok nemzetbeli ünnepelte.

Mindenki határtalanul boldog volt. Ez a verseny ugyanis végre igazságot szolgáltatott Földi drámai tokiói és mexikói aranyvesztését rémálomnak ítélte idős és fiatal egyaránt.
Egy csodálatos sportoló, a súlyemelés történetének egyik legkiemelkedőbb egyénisége végre eljutott a csúcsok csúcsára.
A mindig mókázó Nassiri széttolta Imre elől a tömeget. Széttárta karjait, ölelte csókolta bajnokunkat. Egy év múltán a havannai világbajnokságon nyílott csak lehetőség Nassiri "vallatására", mit érzett azokban a pillanatokban, Münchenben.
- Örültem. Nincs szebb, mint olimpiai bajnokságon győzni. Szerettem volna ismét olimpiai aranyat átvenni. Földi kapta, mégis örültem, mert ez a derék magyar igazán megérdemelte.
Nagy súlyemelő párviadalok közben sokszor, sokan idézik vissza Földi és Nassiri drámai küzdelmét. A Münchenben ugyancsak győztes Nurikian, Baszanowski, a két olimpiát nyert Miyake egybehangzóan ma is vallja, hogy Földinek már nagyon járt az aranyérem.

Évek múltán, amikor Imrével a Nassiri elleni csatát elevenítettük fel, vallomást tett.
- Amikor Nassirinek még hátra volt a mindent eldöntő két kísérlete a 152,5 kilón, csak úgy látszott, hogy nyugodt vagyok. Közel jártam ahhoz, hogy ismét az utolsó pillanatban veszítek. Ha csak ezüstöt kapok, akkor sem megyek a Dunának, de biztos, hogy örökké szenvedtem volna.

Szóval Földi Imre 1972-ben, Münchenben hazánk első olimpiai bajnoka lett súlyemelésben. De mennyi minden történt, amíg felküzdötte magát a csúcsok csúcsára.
Például az 1955-ben lezajlott első versenyétől 17 esztendő telt el. Tizenhét évesen mutatkozott be a súlyemelő porondon és éppen mégegyszer annyi volt, amikor olimpiai bajnokságot nyert.
"Öreg fejjel" vette be Münchent, s ki gondolta volna, hogy négy évvel később 38 esztendősen, Montreálban még futja erejéből egy hatodik helyre. Rajta kívül nincs egyetlen súlyemelő sem a világon, aki öt olimpián szerepelt volna. Egy arany-, két ezüstérem, egy ötödik és egy hatodik hely a rekordok könyvébe kívánkozik.
Földi nemcsak olimpiákon tűnt ki. Az Európa-bajnokságokon 1959-ben mutatkozott be és 1976-ban, olimpián búcsúzott. Tizenhét év a nemzetközi porondon, a legrangosabb viadalokon - méghozzá főszereplőként! Az öt olimpia mellett tizenöt világ- és tizenhat Európa-bajnokságon lépett fel.
Mindezeken összegyűjtött negyvenegy érmet. Tizenhét aranyat, tizennyolc ezüstöt és hat bronzot.
Az előtte és utána csillogott-villogott súlyemelő szupersztárok közül senki sem rendelkezik ilyen gyűjteménnyel. A több, mint másfél évtizedes nemzetközi karrierről nem is beszélve.
Gottfried Schödl urat, a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség jelenlegi elnökét Földi arany-olimpiáján, Münchenben választották meg erre a magas tisztségre. Az elnök 1972 előtt is a súlyemeléssel foglalkozott. Amióta számítógépe van, egyedülálló statisztikákat gyárt az 1891 óta világbajnokságokat rendező súlyemelésből.
Ezek egyikében világosan kimutatta az olimpiákon világ- és Európa-bajnokságokon elért helyezések, illetve az azokért kapható pontok alapján Földi Imre magasan minden idők legeredményesebb súlyemelője!
- A gépek támadhatatlanul igazat mondanak - jelentette ki Schödl elnök úr - Végigkísértem Földi egész pályafutását. Hozzá hasonló sportoló százévenként születik.
Itthon is tudják, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, hogy Földi csodás sportnagyságaink legelitebb páholyában foglal helyet.
Amikor 1991-ben a Magyar Sportújságírók Szövetsége a lapokban közzétett szavazólapokkal megkérdezte az országot, kiket tartanak minden idők legjobb magyar sportolóinak, több, mint százhúszezren szavaztak. A jelölt 228 sportoló közül Földi a hetedik helyet érdemelte ki. Szigorú ABC sorrend szerint Balczó András, Darnyi Tamás, Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Papp László és Puskás Ferenc került eléje!
Egyenesen csoda, hogy honnan indult - és hova érkezett.
Pályafutása kezdetén szinte nem is létezett magyar súlyemelés. Az ég óriási ajándéka, hogy az ötvenes évek végén a semmiből előjött egy Veres Győző, Tóth Géza és Földi Imre. Sikereik nyomán Huszka Mihály, Nagy Róbert, Ecser Károly és Szabó Elemér is a világ legjobbjai közé emelkedett.
Ezek a derék sportemberek néhány esztendő leforgása alatt szinte hihetetlen varázslatot vittek véghez. A nemzetközileg sehol sem jegyzett magyar súlyemelést a világ élvonalába repítették.
Földi Imre első országos csúcsát 1959. április 12-én, Tatabányán érte el. Borsányi Árpád éveket élt 282,5 kilós eredményét 310 kilós eredménnyel söpörte le a rekordlistáról.
Miután minden versenyükön rekordesőt rendeztek, részt vettek Európa-bajnokságon és olimpián (1959, 1960), Földi és Veres elérkezettnek látta az időt, hogy a világcsúcsok ellen is támadást indítsanak.
A Testvériség rákospalotai csarnokában 1961. november 11-én Földi nyomásban 115 kilót teljesítve elvette a szovjet Uljanovtól a világcsúcsot. Veres, ugyancsak nyomásban a szovjet Bogdanovszkij világcsúcsát módosította 146 kilóra.
Földi Imre tehát 1961-ben állította fel első világcsúcsát és 1972-ben, Münchenben - vagyis tizenegy évvel később - érte el a huszadikat, az utolsót. Világrekordokat több, mint egy évtizeden át csak valóban a legnagyobbak tudnak gyártani.
Ötödik olimpiája után egy ideig még versenyzett, 1977-ben befejezte dicső pályafutását. Utolsó országos csúcsát 1976. március 12-én produkálta, akkor már csak szakításból és lökésből, 250 kilós összteljesítménnyel.
Másfél évtizeden át arany- vagy ezüstérem a nemzetközi porondon! Töretlenül uralkodott itthon is, akár az 56, vagy a 60 kilós súlycsoportban indult.
Tizenháromszor nyert magyar bajnokságot 1959 és 1976 között.
Immár két évtizede hiányzik a hazai viadalokról. A hiányzás legtöbb esetben nézőként is értendő.
Földi utód? A láthatáron sincs. Igaz, a Nemzetközi Szövetség elnöke is vallotta: ilyen sportoló százévenként születik.
Egészen különleges, hihetetlenül vonzó, rokonszenves versenyző volt. Világsztárként a legnagyobb örömmel elindult a legkisebb viadalokon is. Vallotta: amit tehet, meg kell tennie a sportág népszerűségéért. Jött, mosolygott, győzött, kezet nyújtott, tanácsokat adott, nem hangoskodott, nem jött elő különleges kívánságokkal. Csak a hozzá legközelebb állók tudták sok-sok éven át, mennyit szenvedett legnagyobb ellenségétől, a fogyasztástól. Soha nem lakhatott jól, mert minden felesleges falatnak később igen nagy volt az ára.
Ha nem látjuk közelről, el sem hihetjük, ami például 1974-ben, a veronai Európa-bajnokságon történt. Az 56 kilósok között kellett indulnia. Reggel a mérleg még 59 kilót mutatott. Délutánig leszenvedte a 3 kiló felesleget. Miután hozta a súlyt, nekiesett a folyadéknak, ételnek. Este kilenc tájban, amikor csak úgy kiváncsiságból ismét mérlegre állt, már 62 kiló felett járt.
Hittük, reméltük, hogy példája nyomán, tanácsait megfogadva új Földi Imrék jönnek elő. Edzősködött, de belefáradt. Képtelen volt elfogadni, hogy a reménységek nem szeretnek edzeni nem élnek sportszerűen. Szinte bele-betegedett ebbe a küzdelembe.
Annak idején, ha éjjel felkeltették legszebb álmából, akkor is mert volna edzeni. Annyi erő, akarat, tehetség lakozott benne, hogy ágyból kikelve, pizsamában is képes lett volna világcsúcsot felállítani.
Imi 1998-ban hatvan éves lesz.
Visszavonultan él Tatabányán. El-eljárogat olykor súlyemelő viadalokra, de sohasem villog. Meghúzódik szerényen, valahol hátul. Ha kérdezik, válaszol, ha autogrammot kérnek tőle, örömmel kanyarítja oda a nevét.
Sajnos Imrét ritkán kérdezik.
Pedig lenne mit kérdezni...
Például: hogyan csinálta, mit ajánl, hogy van, miből él, gyötrik-e betegségek, szüksége van-e valamire...
Tudna mesélni.
Amikor a "Földi és körülötte lévő nagy csend" a téma, elkeseredhet az ember, hát tényleg ilyen gyorsan felejtünk, hát valóban ilyen hálátlan az utókor?
Fogni kellene szorosan a kezét, óvni, segíteni. Ez a "kis magyar" csodákat tett sportágában. Hogyan lehetséges, hogy ezeket a csodákat külföldön inkább értékelik, mint saját hazájában.

Imre nem panaszkodik. Nem a kesergés az ő világa. Nem panaszkodik - de nem is örül.
Hangján is érződik a szomorúság, pedig hajdanán milyen vidám és mókamester tudott lenni.
Az 1993-ban Melbourneban rendezett női világbajnokságon egyszer csengett szobámban a telefon. Földi Imre hívott Tatabányáról.
- A Csilluka hogy emelt? - kérdéezte.
- Nagyon jól - válaszoltam. - Nagy tapsokat kapott. Büszke lehetsz rá!
- Büszke is vagyok, ő a mindenem - hangzott a válasza "régi Földi Imrésen", vagyis vidáman. Aztán elcsuklott a hangja.

Borzasztó volt. Ezt az utolérhetetlen, a rideg súlyzókkal kérlelhetetlenül küzdő bajnokot sohasem láttam könnyezni. Sohasem hallottam, hogy elcsuklik a hangja.
Felesége és Csilla jelent neki mindent.
Még a súlyemelést is.
Lánya több, mint tízszeres Európa-bajnok. Szerzett már világbajnoki érmet is.
Imrének mostanában sok baja van. Orvosságokat fogyaszt, orvosi tanácsokat kell megszívlelnie.
De szinte teljesen meggyógyult, éveket fiatalodott, amikor 1995. decemberében a MOB 100 éves jubileumi ünnepségén aranygyűrűt kapott.
- De jó, ezek szerint még nem felejtettek el - mondta az ő egyszerűségével, szinte gyermeki örömmel.
Amikor ezek a sorok íródtak, a sportvilág az atlantai aranyolimpiára készült.
Imre már nem lesz ott (Montreál óta nem járt olimpián), de jó, ha tudja, tudják: 1996-ban, éppen két évtizeddel az ő utolsó olimpiai szereplése után még mindig nagyon sokat fognak beszélni róla.
Hányszor hangzik majd: "Csak a magyar Földi Imre indult öt olimpián". Beszélni fognak róla, szájtátva figyelik majd pályafutása felelevenítését azok a mai súlyemelő világsztárok, akik sohasem találkoztak vele.
Az öt olimpiai részvétel még mindig világcsúcs. Valószínűleg az is marad, amíg súlyemelés lesz a világon.
Bizonyára nagyon sokan szeretnék megismételni azt a másfél évtizedet az elit porondon, amit Imre véghezvitt.
Nem érdemes jósolni - senkinek sem fog sikerülni.
Földi Imre ugyanis csak egy volt - és egy van.
Hisszük, hogy még nagyon sokáig...