Azon kevesek közé tartozik, aki már játékos korában legenda lett.
A Fekete Párduc...
A sarokból kitornászott bombalövés a helsinki olimpián... A cigánykerék az angolok elleni győzelem után... Hidegkúti megdöbbent arca a Vörös Lobogó-Honvéd találkozó 60. percében, amikor védte a védhetetlent...
És persze: az a bizonyos védhető (?) labda a berni világbajnoki döntőn. És az a végtelenül elkeseredett, vagy inkább dühödt arckifejezés, amivel a mérkőzés után a bírónak kifejezte a nemtetszését...
Egy generáció ezen nőtt fel.
De mi volt a szinte misztikussá varázsolódott álarc mögött?
Ki is a Fekete Párduc?
Egy azóta lebontott, kicsinyke dorogi házban nőtt fel. Egyetlen, szoba-konyhás lakásban, amelyben nem volt sem WC, sem fürdőszoba. Ilyen volt a többi lakás is a bányászkolónián. Arra jó, hogy valahol lehajtsa álomra a fejét az ember, no meg arra, hogy... Álmodozzon arról, hogyan lehetne innen kitörni. Négyen éltek ebben a kicsinyke helyiségben: a bányalakatos édesapa, a mama, a később, fiatalon meghalt testvér és Gyula.
A mama még csupán huszonhat éves, amikor szélütési éri... Másfél éven át csak az ágyból tudja irányítani a házimunkát - Gyula négyévesen már mossa a konyhát, pedig még ahhoz sincs ereje, hogy kicsavarja a felmosóruhát.
A mama később meggyógyul, de a halálfélelem kitörölhetetlen nyomokat hagy a gondolkodásában. Ettől fogva teljesen Isten felé fordulva éli az életét.
Tipikus bányászsors: a szüleit az éltette, hogy gyermekeikből több legyen, mint belőlük. Ez adott nekik erőt, hogy sorsukat békésen viseljék.
Nem volt társaságuk, nem volt barátjuk, csak a munka és a napi helytállás létezett számukra. És a remény: Gyuláék másképp élhetnek majd. "Borzasztó korán felnőttgondokkal küszködtünk: felfogtuk, átéltük, átéreztük azokat a problémákat, amelyek a szüleinket kínozták. A mai gyerekek sokkal okosabbak, mint mi voltunk annak idején, de sokkal gyerekebbek is..."
A szülei számára a kiemelkedést két lehetőség jelentette.
Gyula vagy pap lesz - vagy hegedűművész.
Vasárnaponként ministrálni jár, hétköznap esténként pedig egy hegedűtanár veszi kezelésbe. Utóbbitól hamar elment a kedve. A tanár úr, ha Gyula hamis hangot ütött meg, vonójával minden alkalommal nagyot ütött a fejére. Amikor mindezt elpanaszolta édesanyjának - feladták ezt az álmot.
Maradt a reverenda.
Maradt volna...
"A nagy cél, az, hogy szüleimnek örömet okozza, hogy sikerüljön kiemelkednem, szép lassan elidegenített társaim közül - emlékszik erre az időszakra Grosics. - De nem lehetett egész nap ennek az álomnak a bűvöletében élni. Mint utcagyerek, a környező bandákhoz oda-odacsapódtam. Tanulni nem szerettem, sajnáltam rá az időt, bár így is a jobbak közé tartoztam az iskolában. De igazából a játék izgatott. Mindenféle játék. Akkoriban a rongylabda volt a divat. Amikor csapatot választottak, mindenki engem akart kapusnak, mert már akkor feltűnt, hogy jó reflexem van, én viszont mindenáron a mezőnyben szerettem volna játszani..."
Közben persze, készül a papi pályára, hétvégeken ministrál.
Tizennégy és fél éves, amikor egy vasárnap délelőtt az NB II ötödik helyén álló Dorog csapata Komáromba, fontos mérkőzésre indul. Kerékpárjára támaszkodva nézi, ahogy a csapat teherautójára felkapaszkodnak a játékosok. Pfluger, Turai, Farkas, Nagyfejed... még ott tébléból, amikor kiderül: hiányzik Papp, a kapus! De hiányzik Budavári is, a tartalék kapus. Utóbbi bevonult katonának...
Pfluger Dezső, a középcsatár odasúgja Mézner István edzőnek: "Ha Papp nincs, jó a ministráns is..." Ez a megjegyzés indítja el a magyar futball egyik legcsodálatosabb karrierjét.
Mézner Edző odajött hozzá és megkérdezi: "te fiú, volna-e kedved Komáromba jönni?"
"Nehéz lenne elmondani, mit éreztem. Verejték öntött el, szinte levegőt sem kaptam hirtelen." Kerékpárját a falhoz támasztotta és már rohant is a csapat teherautója után.

Évtizedekkel később így eleveníti fel annak a bemutatkozásnak az emlékét:
"Kínzó szorongást éreztem. Nem figyeltem egyébre, csak az ellenfél játékosainak a mezére, a lábára, s arra a fehérre mázolt lécdarabra, amelyen belül mindenáron meg kellett őriznem a hálómat a góltól. Elfogódottságom lassan felengedett... Megtáltosodtam. Szinte minden sikerült."

Az esélytelen dorogi gárda idegenben 2:1-re győzött. A korabeli tudósítás szerint "a hazaiak nyolcvan percen keresztül csak támadtak, de a tizennégy éves újonc kapus hálóját egyszerűen nem tudták bevenni. A kis Grosics érett kapusokat megszégyenítő módon, egyik sarokból a másikba vetődve, vagy éppen lábbal közbeavatkozva, időnként pedig látványos öklözésekkel mentett."

Ezzel el is dőlt Gyula sorsa.
A reverenda ettől fogva háttérbe szorult, a cél pedig az lett, hogy híres nagy kapus legyen.
"Azért édesanyám vágya, kívánsága mindig felidéződött bennem. Talán ezért történt, hogy a kapusok közül én bújtam először teljesen fekete mezbe..."
Talán már előbb teljesül az álom, nagy kapussá válik, ha nem szól közbe - a világháború.

1944-ben Dorogon is gyűjtötték a leventéket. Begyűjtötték Gyulát is... Háromnapi élelemmel felszerelkezve indult útnak Nyugat felé. Kis állomásokon órákat, napokat vesztegelve jutottak el Salzburgig. Táborokban, tétlenül töltötték napjaikat. Már régen befejeződött a háború, amikor 1945 augusztusában elindulhattak visszafelé. Sokukról, így róla is már lemondtak idehaza...

De másnap, csonttá-bőrré soványodva már ott állt a kapuban, hogy ettől a naptól szinte üstökösként robbanjon a világ futballjának élvonalába.

Még nincs húsz éves, amikor, egy év múlva már meghívást kap az osztrákok ellen készülő válogatott keretbe.

Ekkor még csak tartalék, miként 1947. május 4-én, az Üllői úton, a magyar-osztrákon, amikor a magyar kapu felőli oldalon a lelátó óriási robajjal leszakad...

A Dorog eközben kiesik az első osztályból. Nem állnak az útjába. A teherautó fuvarozók szövetségének klubjához, a MATEOSZ-hoz igazol.

"Addig egyszerű emberek között éltem, akik azt mondták, amit gondoltak, akiknek a tréfái is igen egyszerűek voltak, ahol az volt a legnagyobb vicc, hogy paprikát, sót szortak a borba, akiket értettem, és akik értettek..."

De hát ebből a világból, Dorogból kezdett kinőni.

Pestet azonban mintha még évtizedekig nem szokta volna meg. Innen viszont közelebb volt a válogatott kapuja. 1947 augusztusában, a magyar-albán mérkőzésen mutatkozik be végre címeres mezben.

Nem Grosicsnak hívnák, ha igazi, nagy karrierje kezdetén nem követne el valamit, ami útját állja a kibontakozásának. 1949 tavaszán egy játékostársa beavatja tervükbe. "Külföldre szökünk. Jössz velünk?" Lelki szemei előtt csodálatos túrák, mesebeli tájak keltek életre. És persze: nagy pénzek, csodálatos villák... A Csepel felé vezető műút mentén, egy kocsmában volt a találkozó. Ekkor pontosították az indulás helyét, idejét.

Ezen azonban már csak ő egyedül jelent meg...
Az illetékesek szökésük minden részletéről pontosan tájékozódtak. Gyula azok közé tartozott, akik viszonylag szerencsésebben megúszták. Átmeneti ideig le kellett mondani a címeres mezről, hogy 1950 májusától újra az övé legyen a válogatott kapusának posztja. Hogy innen már tényleg megállíthatatlanul emelkedjen a sport csillagai közé...

Ettől fogva az Aranycsapatot elképzelni sem lehet nélküle.

"Amikor 1952-ben a finn szépségkirálynő kezéből átvettük az olimpiai aranyérmeket, könnyeztem, mit könnyeztem, sírtam és igazából akkor jutott eszembe, hogy tényleg: annak a dorogi kis srácnak minden vágya, álma teljesült..."

Illetve - nem minden álma.
Hiszen az angol-magyar, aztán a magyar-angol - a 6:3 és a 7:1 és az azt követő ünneplés talán még az olimpiát is felülmúlta.

Most már valóban csupán egyetlen nagy álom, a legnagyobb maradt hátra.
A világbajnoki cím megszerzése.
Akárcsak az Aranycsapat többi tagjának, Grosics Gyulának is kitörölhetetlen emlék annak a döntő mérkőzésnek minden pillanata.

"... Akkor eszméltem, amikor már a német Himnuszt játszották. Valami pokoli dolog történt - villant fel bennem. - A forgatókönyvben nem ez volt megírva! Mi nem ilyen szerepet szántunk magunknak! Hiszen az egész olyan precízen elő volt készítve, mint egy bemutató a Nemzetiben. A magyar követség kinyomtatta a meghívókat a győzelmi ünnepségre, a Kossuth rádióban háromórás gálaműsort készítettek elő a tiszteletünkre... De sajnos, mi ezt a hangulatot átvettük. Sajnos, elhittük, hogy már meg is nyertük. Sajnos, én ott a kapuban is elhittem!"

Azóta folyik a vita: vajon hibás volt-e Gyula a németek harmadik, győztes góljában?
Ezerszer és ezerszer végignézte azóta...
Van, aki esküszik rá: kifoghatta volna, ki kellett volna fognia.
Gyula még ma sem biztos benne.
Attól fogva sokáig, nagyon sokáig erről szólt sz élete.
Hogy mi lett volna, ha...
Forradalom, külföldi túra, ahogy akkor mondták: disszidálás, bizonytalanság, honvágy, hazajövetel, meghurcolás, hogy aztán az akkor még jelentős erőt képviselő Tatabánya "nyúljon érte". Újra a legjobb, újra válogatott, s hosszú, hosszú, felejthetetlen pályafutás után hagyja abba.
Az már egy más idő más focija.
A magyar futball a hatvanas években menthetetlenül elindul - a hanyatlás felé.
Gyula ebben az időszakban próbál a pályán kívül tenni valamit érte.
Csak hát a pályán kívül - egészen más a futballvilág.
A Volán elnöke lett.
És tizenhét éven át az is maradt...
De hiába került a Volán ázsiója feljebb, hiába alakult ki időnként, magyar viszonylatban egészen jó kis futball-, vízilabda-, kosárlabda-, sakk-, jégkorongcsapata - ezeket a csapatokat a magyar sportélet akkori ellentmondásai közepette "nem pénzért, hanem dicsőségért játszunk" nem lehetett tiszta eszközökkel nemhogy továbbépíteni, de fenntartani sem.

Grosics Gyula állandóan konfliktusba került a világgal - és önmagával.
"Ha nem adtunk volna külön juttatásokat, lakást, állást a játékosoknak, a családtagoknak, a kutya sem jött volna oda játszani. Pedig a törvények szerint nem adhattunk. Mégis adnunk kellett.

És a versenyt még így sem tudtuk állni. Hiszen akkoriban özönlötték el a feketepénzek, az illegális juttatások és persze a bundák a magyar futballt... Gyula, kell ez neked? - kérdezték akkor tőlem. - Kell. Ez az én életem, értsétek meg..."

Aztán nem bírta tovább. Egyre többször fakadt ki. Miközben sokan éppen az ő klubjának labdarúgócsapatát vádolták bundázással...
Nem akart süllyedő hajóról távozni.
1985-ben még az NB II-es bajnokság megnyeréséig vezérelte a klub futballcsapatát, aztán elköszönt, átadta a helyét Martos Győzőnek.
Alig több, mint tíz éve.
Azóta benőtte a gaz a Volán sporttelepét...
Grosics Gyula nyugdíjba vonult, illetőleg megnyitotta divatáruüzletét a Szent István körúton.

Szemproblémáit leszámítva jó egészségnek örvend. S ha valaki ma megkérdezi, hogy mit csinálna másként az életében, egészen biztosan azt mondaná: amikor 1954-ben, Bernben 2:3-nél a németek elindították azt a támadást, akkor...

Mert az ő pályafutása, karrierje, élete - a világbajnoki győzelemmel lett volna teljes.

Máig őrzőm azt a magnetofonszalagot, amelyben Gellér Sándor, a Grosics mögé szorult, örök második beszélt róla.
"- Itt Gellér Sándor, nyolcszoros válogatott és negyvenhétszeres tartalék. A Gyuláról? Hogyne, szívesen!... Ha valaki, hát én mindent tudok róla... Én voltam az árnyéka. Nem is tudom, mi lett volna vele, ha én nem vagyok. És mi lett volna belőlem, ha ő nincs?!

- ... Az isten szerelmére, félre ne értse, amit az előbb mondtam. Soha nem tekintettem riválisomnak. Hiszen imádtam, rajongtam érte, arra is képes voltam, hogy kipucoljam a cipőjét, hogy megcsináljam a fürdővizét, annyira csodáltam. Ismételten kérem, ne értsen félre, hiszen nekem már az is megtiszteltetés volt, csodálatos érzés, és ma is csodálatos emlék, hogy tartalék lehettem, hogy a kispadon ugyan, de címeres mezben ülhettem annak a nagy csapatnak a kispadján, a nagy Grosics tartalékaként...
Ne lepődjön meg, ha kicsit összefüggéstelen leszek, néha hetet-havat összehordok, de mostanában sok mindenért, kicsit zűrös az életem, a feleségem szegény a kórházban van és ...

Nem, ne beszéljünk erről, félek, szorongok, szóval ha érthetetlen lennék, kérek majd egy kis segítséget, utólag egy kis finomítást, jó, megteszi ezt nekem?

Köszönöm, Miklósom, akkor ott kezdem, hogy a Gyula... Szóval, nagyon nagy kapus volt. Jobb a Jasinnál is, ő volt a legnagyobb! Magyarországon elsőként ő érdemelte volna meg az aranylabdát!

Ha a világ futballjában nevezhetünk egyáltalán valakit is úttörőnek, hát akkor ő volt az! A negyedik hátvéd, a csodálatos kifutásaival: szinte beleborzongtam a kispadon. Utánozni igen, azt meg lehetett próbálni, de tökéletesen csinálni azt nem...

Hogy valaki mindig, századmásodperc pontossággal megérezze, mikor kell kiindulnia, egyáltalán mikor szabad kifutnia...

És ez csak egy csodálatos tulajdonsága volt a sok közül. A ruganyossága, a reflexei...

Mégsem bírta ki a modorát senki. Rajtam kívül... Egy emberséges, emberszerető, csupa lélek, drága nagy hülye!
Hogy mennyi flúgja volt!

Igaz, minden kapusnak van flúgja. Én sem vagyok normális. Nincs olyan kapus, aki teljesen normális lenne. Állsz a kapuban egyedül... Sokáig semmi, és akkor egyszercsak rajtad múlik minden.
Hát igen, Grosics Gyula azon kevesek közé tartozik, aki már játékoskorában legenda lett.
A Fekete Párduc...