- Na és ki volt minden idők legjobb vízilabdázója?
Kárpáti Gyurikának van egy sztereotip válasza erre a kérdésre.
Úgy tesz, mintha eltűnődne, majd kijelenti:
- Az biztos, hogy a második legjobb a Gyarmati.
- Na és az első?

Erre mosolyog és széttárja a kezét, Istenem, szerénység is van a világon. Ez természetesen az uszoda hangja, a pólóé, amely az örökös poénkényszer, az állandó ugratások ellenére a legvadabb korokban is a béke szigete volt.

Sportpályafutásom kimagasló csúcsa, hogy olyan csapattal nyerhettem bajnokságot, amelyben Gyarmati Dezső, a vízilabda történetének második (?) legjobb játékosa csak tartalék lehetett.

Természetesen nem mostanában történt, hanem 1943-ban, méghozzá az Árpád gimnázium csapatával. Mi, akkor érettségiztünk, Gyarmati két, vagy három évvel fiatalabb volt nálunk, új fiú, tehát hol bekerült, hol nem. Mellesleg: abból a diákcsapatból később Csuvik is, Szatmári is olimpiai ezüstöt nyert és öt játékos pólózott OB I-es szinten. Tessék mondani: nem hiányzik egy ilyenfajta KISOK-bajnokság mostanában a magyar vízilabdának?

Gyarmati Dezsővel a továbbiak során is szoros volt a kapcsolatom. Ezt szó szerint is lehet érteni, hiszen jónéhány randevúnk akadt a vízben is. Például tőle tanultam meg, mi a különbség az abszolút klasszis és a kétségbeesett mazsola között. Tanulságos történet, el is mesélem, jóllehet én sajnálatos módon a második szerepet töltöttem be. Bajnoki meccs volt a fedettuszodában, én állóbekket játszottam az örökké kiesőjelölt Előrében, ő történetesen centert az örökös bajnok Dózsában. Ráúszás, Gyarmati odajön, szia, szia, beül az ölembe, hátranyúl, megfogja mind a két csuklómat és lebújik a víz alá. Én kétségbeesetten próbálok kiszabadulni, rángatom a kezem, a labda sehol, micsoda hülyeség ez?

A bíró - bizonyos Harczos Sasa - odanéz, fütyül és kiállít. Engem. Dezsó feljön a víz alól, szélesen mosolyog. Máris 1:0 a javukra. Nem mintha szükségük lett volna rá, amúgyis laposra vertek bennünket. De a póló olyan játék, hogy ha valami gazemberséget ki lehet találni, azt ki kell találni. Aki ki tudja találni, nagy ember, aki meg is tudja csinálni - klasszis.

Meccs után odamegyek a játékvezetőhöz, ő is haver, elmesélem neki, mi történt, a vállát vonogatja. - Öregem, lehet, hogy ez volt. A partról annyi látszott, hogy te derékig kinn vagy a vízből, a hátadon dagadnak az izmok és kétségbeesett pofával fojtogatod Gyarmatit a víz alatt.

Hogy huszonnégy szezont játszott végig a magyar bajnokságban, hogy nyert három olimpiát a vízben, egyet a parton - az megtalálható fekete betűkkel a történelemkönyvekben, arannyal bizonyos márványtáblákon.

Hogy mekkora játékos volt, azt jószerével csak az emlékezet őrzi. A magyar póló még diadalai teljében sem volt agyonfilmezett sportág - a jóég tudja, miért.

Számomra mindenesetre ő lőtte a világtörténelem legnagyobb gólját.
Sokan emlékeznek még Pelé különös húzására. Az 1970-es labdarúgó világbajnokság döntőjében hirtelen észrevette, hogy a csehszlovák kapus elhagyta kapuját és a 11-es pont környékén kószál. Tehát hirtelen ötlettel kapura emelte a labdát.
Hatvan méterről.
A kezdőkörből.
A körülállók úgy néztek rá, mint valami őrültre. Mi ez? Mit akar? A labda pedig szállt, szállt, a csehszlovák kapus rémülten hátrált, de látnia kellett, hogy úgysem ér oda.
Aztán Pelé labdája centiméterekkel elkerülte a bal felső sarkot.
Gyarmati Dezső ugyanezt a vízben vitte véghez. Egyetlen apró különbséggel: az ő lövése bement. Gól lett belőle.
Az eset úgy a hatvanas évek elején ment végbe, Gyarmati aktív pályafutásának már-már a vége felé. A Fradiban pólózott és történetesen a régi nagy klub, a Dózsa ellen.
Az akciót valaki - én lehetettem? - megírta a Képes Sport (Isten nyugosztalja!) hasábjain.
A következőképpen:
"3:3-nál szerelnek a Dózsa-védők és egyszerre feldübörög a víz. Öt újpesti játékos rohamoz azonos tempóban. Frontális támadás, a dózsások a bajnokság során először adják fel halogató taktikájukat. Gólszag, az érzékenyebb Fradi-szurkolók eltakarják a szemüket. Kusztos két méteren belülre kerül a nagy rohanásban. FTC szabaddobás. Vörös Gyarmatihoz játszik. A Nap Játékosa kissé jobbra áll. Vagy négy méterrel a saját kapuja előtt. Tartja a labdát. Vár valamire."
"Most már a zöld-fehér csatárok fordulnak és vágtatnak a kapu felé. Kiss Egon háromméteres előnnyel... Lukász jól látja a helyzetet, kijön a kapujából. Kiss felé tart, hogy majd elkaparintsa előle a hosszú átadást. Gyarmati felnéz, mély lélegzetet vesz és megcélozza az üres kaput. Huszonöt méterről. A labda száll, száll, másodpercekig tart a röpte, azután őgy esik a fehér négyszögbe, mint egy lelőtt madár."
"Pillanatnyi csend, azután szinte felrobban a lelátó. Gyarmati az ég felé dobja két karját, aztán száguld, hogy megölelje a másik hatot. Fantasztikus teljesítmény és nyomában egy melankólikus gondolat. Miért, hogy manapság csak az idősebb évjárat tagjai tudnak ilyen gólokat lőni - és ilyen góloknak így örülni?"

Beleillik ebbe a glóriás képbe az a fura momentum is, hogy a pálya finisében Gyarmati már svédcsavarral lődözte a négymétereseket. A kapunak háttal állva és mégis - minimum 95 százalékos találataránnyal.

Most már bevallhatom: akkor egy kicsit bosszantott is ez a jelenség. Póz, gondoltam, az öreg huszár meg akarja mutatni, hogy még mindig tudja a hatvágást. - Fenéket póz - magyarázta később. - Csak már annyira fájt a bal vállam, hogy előre el sem tudtam dobni a labdát. Az is fura história, hogy Gyarmati Dezső milyen keservesen talált utat a magyar válogatottba.

1947-ben főiskolai világbajnokságot nyertek Párizsban, Somóczy Lóránt keze alatt, mit ád az ég. Gyarmati lett a gólkirály.

Nem sokkal utóbb rendezték az esedékes Európa-bajnokságot Monte-Carlóban. Világos, hogy a főiskolás csapat leruccant, hogy megnézze a "nagyokat", akik Sárkány Miklós irányítása mellett készülődtek.

És, ha már ott voltak, beszálltak egy edzőmeccsre is és, ha már beszálltak, alaposan meg is szorongatták a már enyhén túlkoros válogatottat. Amely aztán nem is nyerte meg az Európa-bajnokságot, pedig az EB-arany akkor még technikai minimum, házifeladat volt egy magyar válogatott számára.

Gyarmati tehát odament Sárkányhoz és megkérdezte: van-e reménye arra, hogy bekerüljön az újjáalakuló együttesbe?
Sárkány Miklós már akkor sem kapkodta el a dolgokat. Hosszan tűnődött, majd kerek-perec kijelentette:
- Nem! Leesik a kezedről a labda.

Más kérdés, hogy Sárkány Miklós nem sokkal később bajnokságok sorozatát nyerte a Dózsával - nem csekély mértékben Gyarmati Dezső közreműködésével.

A vesztes EB-t követően a szövetségi kapitánynak természetesen mennie kellett. Ez a metódus azóta menetrendszerűvé vált a magyar vízilabdában. Sárkány Miklóst Németh János követte a kapitányi trónuson. A Jamesz első dolga pedig az volt, hogy hazahívja a Londonban tanuló Gyarmatit. Gyere haza öcsi, beteszlek a válogatottba.

Aztán kis híja, hogy mégsem tette be. Hajszálon múlt, hogy a magyar válogatott nem Gyarmati Dezső nélkül utazott a londoni olimpiára. - Meg tudtam volna érteni - magyarázta később Gyarmati. - Jobbszélsőt kellett játszanom a Dózsában is, meg a válogatott edzésein is és ezen a poszton sehogyan sem találtam fel magam.
A megoldást egy kedves, köpcös emberke, Vágó Imre hozta. A Vöcsök. Dózsa-Fradi rangadó következett és Vágónak nem akaródzott, hogy Tátos Nándit őrizze. Aki ismerte Tátost, meg tudta érteni. Csodálatos sportember volt ez a legény. Két ízben is megnyerte a bajnokság összes gyorsúszószámát. Európa-rekorder volt négyszázon s tűzereje felért egy dreadnoughtéval.
- Tudod mit? - mondta Vágó Gyamatinak -, próbáld meg, játssz te úszóbekket, én majd kimegyek a jobbszélre. Ha nem jön össze, legfeljebb visszacseréljük.

Bejött. Gyarmati nemcsak lefogta Tátos Nándit, hanem három nagy gólt is lőtt róla.
És ettől egyszeriben minden kiegyenesedett.
Legalábbis a pólóban.
Miért? - kérdezhetné akárki. - Volt más is? Belefért ebbe e meccsel, edzéssel, táborral, túrával, sikerrel, pofonnal, izgalommal zsúfolt programba a pólón kívül bármi mást ?
Ez az, amin Gyarmati Dezső minden barátja, ismerőse, rokona és üzletfele csak fanyarul mosolyog. És azt mondja: hajaj...

"Gyarmati sors" - megírtam a jóbarát történetét - a könyv olyan lett, amilyen (vagyis az irodalomtörténet legnagyobb alkotása), annyi mindenesetre bizonyos, hogy ebből a históriából akárhány nagy filmet lehetne forgatni, s mind izgalmasabb lenne annál, amit Hollywood a műfajban produkált.

Volt diplomás műtörténész, ellenálló Pesten, rab Bécsben, misszionáriustanuló Angliában, szobafestő Londonban, szabadságharcos Melbourneben, kályhás Budán, csapos Csepelen, cowboy Coloradoban, könyvbkereskekdő Bécsben, szerencsejátékos Badenben, honatya Magyarországon, edző az NSZK-ban, Ausztráliában, Olaszországban és Kolumbiában, sportvezető New Yorkban.

Olykor nyugtalan vére hajtotta országról országra, máskor - többnyire - a történelem. Minden bizonnyal az utóbbi volt a súlyosabb. Sorsa megegyezett e fergeteges század milliónyi kallódó magyar emberével. Itthon nem akart élni, másutt nem tudott és még útközben sem érezte jól magát.

Egy New York-i eset jól példázza azt a jelenséget, amelyet - jobb szó híján - úgy hívünk: turáni átok.
Az ötvenes évek végén a Central Parkban működött a Hungarian Freedom Fighters szövetsége. Gyarmati is be-belátogatott és jó társaságra lelt.
Egy idő múlva megkérték, próbáljon valamiféle sportéletet szervezni. Sikerült is hamarosan maroknyi kis csapatot szervezni, hetenként kétszer jártak tornaterembe, kétszer uszodába. A foglalkozásokat természetesen Gyarmati vezette és természetesen társadalmi munkában. Vagy, ahogy arrafelé mondták: ingyen.
Nemsokára felmerült, hogy egyesíteni kéne az erőket, fúzióra lépni a szintén New Yorkban működő Hungarian Athletic Clubbal, a háború utáni magyar emigráció egyesületével.
A másik fél is örömmel vette a közeledést, csakhamar összehozták az egyeztető tárgyalást. A HAC-ot Szapáry Antal gróf, az elnök képviselte és fő szponzoruk, Cséz Ferenc.
A tárgyalás a legjobb hangulatban folyt, már mindent megbeszéltek, amikor Szapáry Antal a végén még egyszer szót kért.
- És ugyebách gyechekek abban egyetéchtünk, hogy a klub jelvénye csakis a kochonás címech lehet?
- Kérlek - mondta Király Béla, a másik fél kétszemélyes küldöttségének a vezetője -, mi jobb szeretnénk a Kossuth címert. Az volt a forradalom emblémája, a melbourni olimpián is Kossuth címerrel versenyeztek a magyarok.
- Ezt akceptálom - mondta a gróf -, mindazonáltal a magam chészéchből chagaszkodnom kell a kochonás címechhez.

Király Béla Gyarmatira nézett.
- Kossuth - mondta a küldöttség másik tagja.
- Akkoch szavazzunk - kiáltott Szapáry gróf.

Ketten a koronára szavaztak, ketten a Kossuthra.
A fúzió - ha ez nem magyar jelenség! - ilyenformán kútba esett.
Jutott idő, erő és fifika - mit szépítsük? - az élet anyagi problémáira is.

Gyarmati finoman fogalmaz:
- Igyekeztünk kihasználni a kapitalista és a szocialista gazdasági rendszer között mutatkozó árrést.
Gorombább, parlagibb szóval: csempésztünk.
Na jó, valamiből élni kellett.
Mentségül: mindenki tisztában volt vele. Mi is tudtuk, ők is tudták... Leginkább talán a vámosok tudták, de ők - bizonyos értékhatárig s még az is elképzelhető, hogy magasabb intencióra - hagyták.
És ebből aztán legendák születtek.
A legfondorlatosabbat - Gyurika ide, Csapó Dudi oda - Gyarmati vitte véghez.
Vonattal indultak nyugati túrára, a Fradival. Akkortájt éppen az ezüst volt odakinn a kurrens cikk, akadt néhány étkészlet még otthon a srácoknál, a mennyiséggel tehát nem lett volna gond. De hát a legjobb indulatú vámos se viselné el, ha tizenöt játékos mázsányi desszertvillát és kiskanalat óhajtana kivinni a határon. Ambrus Miklós vállalta, hogy beolvasztja az anyagot, szállításra alkalmas téglaformákat öntet belőlük. A méretezés azonban félresikerült, húszkilós téglák kerültek ki a kemencéből, cipelni sem lehetett, hát még elrejteni.
Gyarmati dühöngött.
- Nyomjátok be a zsákokat az ülés alá, aztán lesz, ami lesz. Ha zűr van, az én részemet úgyis kidobom az ablakon. Ti meg csináltok, amit akartok.

Dühében ki is ment a folyosóra, rágyújtott. És akkor, az átjáró túlsó oldalán ismerős arcra figyelt fel. Richard Nixon álldogált ott, szintén füstöt fújva. Napok óta Magyarországon utazgatott a szenátor, most indult hazafelé a családjával.

Gyarmati kutató elméjében megfogalmazódott egy fantasztikus gondolat. Te jóságos ég, ha összejönne. Átment Nixonhoz, bemutatkozott, elbeszélgettek. A diplomata kedvesen fogadta a közeledést, örült a szerencsének, hogy olimpiai bajnokkal beszélgethet.
- Kérem - mondta Gyarmati egy idő után -, itt vannak a társaim is, csupa híres sportember. Végtelenül lekötelezne, ha beülne hozzánk egy italra a kedves családjával.
- Nagyon szívesen - mondta Nixon - Azonnal szólok nekik.

Gyarmati meg lélekszakadva rohant vissza a csapat kupéjába.
- Nyomjátok jól hátra a cuccot, elképzelhető, hogy lesz valami.

Az ügyet abszolút pontosan kellett időzíteni. A látogatást okvetlenül el kellett húzni addig, amíg a vonat és az ezüst átjut a határon.
Összejött.
A vámtiszt csak kinyitotta a fülke ajtaját, megpillantotta az Egyesült Államok későbbi elnökét, amint családja és a fradisták körében békésen sörözget a stika ezüst tetején ... aztán keményen tisztelgett, sarkon fordult és távozott.

Voltak buktatók is, sötét és mély vermek. Hatalmas, megtörlő csapások az aktuális politika oldaláról, számkivetettség, eltiltás, zaklatások, másrészről kártyaveszteség, ikonügy...
- Fantasztikus tehetségem van ahhoz - mondta nagyon keserűen Gyarmati -, hogy időnként nehézzé tegyem az életemet.

Ráadásul Tokió után a póló is gödörbe került. Itthon is, másutt, a világon mindenütt. Sokszor sok órán át üldögéltünk a Csaszi partján és két szólamban sirattuk a Nagy és Örök Szerelmet.

A többi már ismét történelem. Már ismét reflektorfényben. Gyarmati Dezső 1972-ben, a müncheni olimpia után lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

És ekkor nyolc fergeteges év következett. A magyar vízilabda harmadik és - sajnos - azóta is utolsó aranykora. Hadd soroljam a csapat világversenyeken elért eredményeit:
1973. Világbajnokságot nyertünk Belgrádban.
1974. Arany a bécsi Európa-bajnokságon
1975. VB-ezüst Caliban.
1976. Olimpiai bajnokság Montrealban.
1977. Európa-bajnoki győzelem Jönköppingben.
1978. Ezüst Nyugat-Berlinben, a világbajnokságon.
1979. Első hely a zágrábi Világ Kupán.
1980. Bronz a moszkvai olimpián.

Fantasztikus sorozat volt. És elképesztő áradása az újabb és újabb tehetségeknek. Minden évre jut fiatal és még fiatalabb, kiváló és még kiválóbb újonc. Micsoda névsor! 1972-ben Faragó Tamás, 1973-ban Csapó Gábor, 1974-ben Horkai György, 1975-ben Gerendás György, 1976-ban Sudár Attila... és mögöttük, mellettük a sokszorosan bevált, alig idősebb szupersztárok: Molnár Bandi, Szívós Pisti, Sárosi László, Konrád Ferenc...
Csodálatos évek voltak!
Volt egy hatostorna Pesten... mint az álom.
Ez volt az a hét nap, amikor a Gyarmati-legénység darabokra szaggatta a világot és indiántáncot járt a romokon. Valami megmagyarázhatatlan eufória kerítette hatalmába a csapatot. Mintha egy nagy kék üvegbúra alatt pólóztak volna, ahol mások a fizika törvényei. Ahol minden szebb, könnyebb, elegánsabb, mulatságosabb.

7:2-re vertük a jugoszlávokat.
8:4-re az oroszokat.
A jóég emlékszik már pontosan, de talán 10:2-re az olaszokat.
Mindig zsúfolásig megtelt a Sportuszoda tribünje, hat-hétezer ember ünnepelt együtt a csapattal egy álló héten át és érezte, hogy szép az élet.
Az ember csak ült a parton, hátradőlve, mosolyogva és élvezte a muzsikát.
Ezek után szinte formalitás volt a montreali olimpia.
Az eredményhirdetést követő este kiültek ketten az olimpiai falu egyik teraszára.
Gyarmati és Kárpáti.
A Dezső meg a Gyurika.
A Nagy Páros, a két ellenpont. Gyarmati az örökké vívódó hamleti alkat és Kárpáti, a mindig könnyed Sancho Pansa. Dezső, aki egy nagy torna izgalmai során öt kilót mindig lefogyott és Gyurika, aki egy nagy torna izgalmai során mindig meghízott öt kilót. És akkor együtt, szinte egyszerre tették fel a két nagy döntő kérdést. Egymásnak, önmaguknak.
- Szabad folytatni?

És rögtön utána:
- Lehet abbahagyni?
Soha!