Mottó: "Az ember nekimegy a meredeknek s nem néz máshová, csak oda, ahova lépni szándékozik." (Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1956)

Hogy mai szóhasználattal éljek: nagy égés lehetett...
Hajós Alfréd, akiről ma egy elemista is gondolkodás nélkül közli, hogy ő nyerte a magyar sport első (aztán talán kissé bizonytalanabbul hozzáteszi: meg második...) olimpiai aranyérmét, nem volt mindig daliás legény. Közéiskolai tanulmányait a Markó utcai főreálban végezte és az első tornaórán "elnyerte" dr. Ottó József testnevelő tanárnak az ellenszenvét. Irány a mászórúd! Egy-két fogás és a nyeszlett kis fickó, ereje fogytán, elernyed és hipp-hopp visszahuppan a földre. Nem lesz mindig így! - határozza el összeszorított fogakkal. Heteket tölt titkos gyakorlással. Aztán bemutatja frissen szerzett tudását, elsőként ér a "plafonig". Ottó tanár úr azonmód a kedvencei közé fogadja!

- Itt kezdődött a sportpályafutásom - emlékezett évtizedekkel később a kamaszkori sztorira Hajós Alfréd.

Ha akkor, ott a mászórúd tövében (szégyenteljes helyzetben, földre huppanva) nem dönt úgy, hogy illő lenne korrigálni, akkor... Még belegondolni is rossz! Nincs számunkra dicső első újkori olimpia, két arannyal kevesebb szerepel a statisztikákban, a magyar sport pedig szegényebb egy csodás egyéniséggel.

Halványan emlékeztem csak erre a mászórudas históriára, amikor 1985-ben egy kora tavaszi napon - átmenetileg fittyet hányva munkaköri kötelességemnek, a fedettpályás atlétikai Európa-bajnokság tudósításának - kiballagtam a pireuszi sportcsarnokból. Nem kellett messzire mennem: a kontinens egyik legkorszerűbb fedett sportlétesítménye annak a Zea-öbölnek a partján épült, amelynek hullámaiban diadalmasan tempózott Hajós Alfréd. Persze nincs emléktábla, de mivel az időjárás nem volt éppen kellemes, s egyedül baktattam a víz felé, nyugodtan hajthattam fejet. Nem kellett valamilyen képletes megoldáson gondolkodnom, mert - ha már idáig eljutottam - az emlékezés nem maradhat el.

"Megfogtam" a vizet. Na, nem sokáig, mert dermesztően hideg volt. Nem lehetett több, mint közel 89 évvel korábban, amikor...

És most menekülhetnék lexikonokhoz, fordulhatnék sporttörténeti kutatásokhoz, idézhetnék belőlük érdekes és értelmes, köz- és kevésbé ismert dolgokat. De - úgy érzem - ez most egy különleges alkalom. A krónikás, az emlékező ezegyszer talán a kegyeletsértés különösebb veszélye nélkül szabadjára engedheti fantáziáját.

Túlzás lenne azt állítani, hogy ott a szélfújta pireuszi öbölparton jutott eszemben, de hogy a hely szelleme még most, az évek múltán is kísért, az tagadhatatlan. Újraolvasom az úszásra orientált önéletírást, nézem a megfakult fotókat. Egy idő után érzéki csalódás kerít hatalmába: mintha itt ülne velem szemben fehér köpenyében, szeme érdeklődéssel csillogna, kedvesen simogatná kopasz fejét, s nagypapásan bíztatni: kérdezz csak nyugodtan! Behunyom a szemem. És kezdetét veszi egy képzeletbeli interjú...
- Örökifjú vagy, tegezhetlek? És szólíthatlak úgy, hogy Frédi bátyám?
- Persze, nyugodtan! Miért ne?!
- Kezdhetem ott, annál a Markó utcai mászórúdnál? Tudod, amelyiket némi gyakorlás után sikerült megmásznod és úgy emlékeztél erre, mint sportpályafutásod kezdetére....
- Tulajdonképpen semmi kifogásom sem lehetne ellene, ha nem volna benne egy kis túlzás...
- Ezt nem értem. Nem is létezett mászórúd-história? Vagy hetek múltán is lehuppantál róla?
- Nem, nem! Csak ha jobban belegondolok, akkor nekem már korábbanis volt némi közöm a sporthoz. Jóval a középiskola előtt történt... Még négy éves sem voltam, igen 1882 nyarán apám levitt az akkor épülő új Országház előtt horgonyzó dunai uszodába és rábízott Ruzich János úszómesterre. Nagyszakállú és olasz-szlovén származású volt, még erre is emlékszem. Nem lehetett rossz az oktatási módszere, meg talán én sem voltam nagyon ügyetlen, mert másfél hónapi kitartó gyakorlás után már szabadon tempóztam. Apám ragaszkodott hozzá, hogy mindig mellette, mind a közelében ússzak, de egy idő után - ma azt mondom: roppant tiszteletlenül - faképnél hagytam, elhúztam tőle és több, mint ötméteres előnnyel értem a falhoz.
- Frédi bátyám! Ne haragudj, hogy félbeszakítlak, de mitől úsztál már akkor is olyan gyorsan? Egyáltalán: a mai értelemben vett gyorson úsztál gyorsan? Arra gondolni sem merek, hogy édesapád volt túl lassú...
- Á, dehogy! Az a gyorsúszás meg csak később jött. A dunai matrózok honosították meg a váltott karú úszást, de mi fejlesztettük tovább: a tenyerünket, mint egy lapátot, mi használtuk először tudatosan a víz alatt. El is nevezték ezt később magyar tempónak.
- És a lábaitokkal mit csináltatok?
- Mai eszemmel azt mondanám: a pillangózók delfint utánzó lábtempója egészítette ki a mozgásunkat. Minden egyes kartempóra két "rúgás" jutott.
(Nem szeretném túlságosan terhelni a Kedves Olvasót, meg a kimondottan vizuális élményt úgyis képtelen lennék kellő érzékletességgel visszaadni. Akár hiszik, akár nem: beszélgetőpartnerem ennél a pontnál fogta magát és korát meghazudtoló fürgeséggel - ne feledjék: amikor ez az interjú "készült", már 118 éves volt! - hasra feküdt egy konyhai hokedlin és bemutatta a XIX. század végének forradalmian új úszóstílusát. Figyeltem, figyeltem egy darabig, aztán óva intettem, nehogy megerőltesse magát, de kinevetett.

Míg végre lekászálódott a hokedliról, rendbeszedte mindig akkurátus ruházatát, maradt egy kis időm és kikotortam a táskám mélyéről a Sport-Világ című lap 1895. február 24-iki számában megjelent, a Széchenyi Könyvtár archívumából kimásolt cikket. Nagy kegyesen megengedte, hogy idézzek belőle: Az olimpiai játékok, ez volt a címe.

És a végén ezt írták benne: "Most, midőn a nagy küzdelem részleteit mellőzvén be kell fejezni sorainkat: MAGYAR IFJAK! Hozzátok volna néhány szavunk. Fiatal athléták és régi mesterek. Nem érzitek, hogy szívetek feldobban a nagy küzdelem hírére? Ti, e nemes versengések ősi és örökre maradó részében annyiszor álltatok ki győztesen a viadalra, most, midőn minden verseny díja egy bajnokság, midőn az első koronát és a világ bajnoka címet nyerheti, Ti magyarok akkor kibírnátok, hogy ott ne legyetek a küzdelem mezején? Ti egyet sem találnátok közületek méltónak arra, hogy a magyar névért ott viaskodjék, ahol a nemzetek bajnokai együtt állnak a küzdőtéren? Nem hihetjük! Nem szabad hinnünk! 13 hónap választ el a nagy küzdelem napjaitól. Nem múlhatik el ez az idő, hogy az az igazi magyar fegyver: a bátorság s az erős izom tétlen pihenjen ez alatt."

Frédi bácsi figyelmesen hallgatott, miközben elsimított egy ráncot patyolatfehér köpenyén. S mintha a homlokráncai is kisimultak volna...)

- Ezek elég hatásos szavak voltak, ugye? Ha jól belegondolok, bár már egy évszázad is eltelt azóta, még ma is lelkesítőek...
- Mi az hogy! Óriási hatással voltak rám, még ma is emlékszem, hogy Arany Toldijának sorai jutottak eszembe: "Hej, ha én is, én is köztetek lehetnék!"
- Frédi bácsi, nem most, hanem akkor kellett volna mondanom: ébresztő! Vagy tévedek? Volt valami realitása annak már 1895 legelején, hogy alig több, mint egy évvel később ott legyél az épphogy feltámasztott olimpiai mozgalom első újkori játékén?
- Azt hiszem igazad van: csak álmodoztam. Bár... Uszodai szárnypróbálgatásaim már voltak, kisebb-nagyobb sikerekkel indultam egy-egy gyermek- vagy juniorversenyen. Olyan "semmi sem lehetetlen" hangulatba kerültem. Bújtam a Sport-Világot, minden cikket elolvastam, ami a küszöbön álló olimpiáról szólt, legyen az akár hazai, akár külföldi híradás...
- Bocs, de ezt - jól tudod te is - mostanában, divatos szóhasználattal élve, mentális felkészülésnek nevezik. És? Hogy sikerült?
- Most minek kérdezel ilyeneket?! Te is tudod, hogy - sikerült!
- Más is olyan lelkes lett az olimpiai gondolattól, mint te?
- Azt azért nem mondanám: messze nem volt olyan népszerű a sport, mint amilyenné később vált. Mindenesetre már akkor is állami ügy lett az olimpiai részvétel ügye: 1000 forintot szavazott meg a kormány a kultuszminisztérium büdzséjéből az athéni utazásra. Közben a hivatalos fórumokon - na látod, ez semmit sem változott! - mindenki sajnálkozott: szerettek volna 3000 forintot betervezni a költségvetésbe, de a pénzhiány már akkor határt szabott a vágyaknak... Mit volt mit tenni az érdekelt versenyzőknek, mint klubjaiknak kellett a zsebükbe nyúlniuk.
- Na, ez így van néha napjainkban is...
- Hát igen, igyekeztünk mindenben megteremteni a hagyományokat. Ha hiszed, ha nem: nekem gyakorlatilag klubot kellett cserélnem, hogy kijussak az olimpiára!
- Ez olyan érdekes, Frédi bácsi, hogy hajlandó vagyok eltekinteni az időrend betartásától...
- Rendes tőled. Először még egy 1895-ös bécsi verseny előtt kellett felismernem, hogy vannak szegényebb, meg vannak tehetősebb klubok. Én a Magyar Úszó Egyesület tagja voltam, a szomszédoláshoz kellett volna 25 korona (hogy tudd: egy pár cipő akkoriban 10 koronába került, én meg ugye, hatgyermekes, sajnos már apa nélküli, szegény családban éltem....), de nem volt. Deutsch Gyuszi, aki főleg a hosszabb távokon jeleskedett, szólt: ha az ő egyesülete, a Magyar Testgyakorlók Köre színeiben indulnék, akkor az MTK állná a költségeimet.
- Hiába, ez már a profizmus. Pardon!
- Ne higgy a látszatnak! Engem a MUE nevelt fel, ragaszkodtam ehhez a klubhoz, s ezt a hűséget még az MTK is értékelte: maradhattam MUE-s, mégis kifizették a bécsi utat. Aztán az olimpia előtt már nem volt mese! Miközben ugyanis az atléták és a tornászok, de főleg a klubjaik szinte ölre mentek, hogy a kevésből hány olimpiai hely jusson nekik, addig az úszók mintha nem is léteztek volna: a MUE sírt, könyörgött, mégsem akartak úszót jelölni a magyar csapatba! Szerencsére Iszer Károly, a Budapesti Torna Club ügyvezető elnöke hajthatatlannak bizonyult: szabályosan kifúrta az állami pénzen utazók közül Tapavicza Momcsillót, aki abszolút esélytelen volt, s javasolta, hogy engem vegyenek be a helyére. Így aztán amolyan kettős igazolással lettem, persze jóval később, csapattag: a MUE és a BTC színeiben mehettem az olimpiára!

(Frédi bácsi - hja, az olimpia következik, arról sokat tud mesélni - udvariasan elnézést kér, feláll, kimegy a konyhába egy pohár vízért. Ismer, nekem kávét és tonikot kínál. Galád módon kihasználom a lélegzetvételnyi szünetet, éppen nem kell jegyzetelnem - a magnót egyformán utáljuk, ő is, én is - és megint a dokumentumaim között kutathatok. Emlékeztem rá, hogy akadt olyan "kortünet", amely bizonyította: nem volt általános a lelkesedés az athéni játékok előtt.

Megtalálom a fénymásolatot, a Mohai Ágnes és a tonik után együtt böngésszük, hogy mit írt a Sport-Élet 1896 elején. Íme: "Még egy hónap és elválik, hogy a magyar tornászat és atlétika mily alacsony fokon áll a külföldihez képest. Egy hónap és a magyar sportközönség meg lesz győződve, hogy a mi testgyakorlásunk alig bújt ki még a gyermekruhából, hogy nincsen még semmi versenyjogosultsága. De ez nem csoda! A magyar tornászoknak csak csekély része dolgozik igazán, csak néhányan iparkodnak előrevinni a testgyakorlás ügyét, a többi beéri azzal, hogy tagja valamely sportegyesületnek, hogy nyakkendő nélkül használhatja egyesületének monogramját..."

Itt én óvatlanul felpillantok a papírról, őszintén kíváncsi vagyok ennek a bizonyos nyakkendőnélküliségnek a magyarázatára, áttételesen persze sejtem az értelmét, de látom: jobb, ha most meg sem szólalok! Frédi bácsi szeme összeszűkül, még most is feszíti az indulat. Pedig százszor is olvashatta már ezeket a lekicsinylő megjegyzéseket, sőt, azt is tudja a világ, hogy az élet, főleg az ő jóvoltából, hatásosan cáfolt rá a vészmadárként jósolgatóra. Van azonban annyira higgadt, hogy - ravaszkás kis grimasz kíséretében - odabökjön a maró prognózis végére, olvasd csak felszólítással: "... míg itthon javában készülődnek az ezredévi ünnepélyekre, addig az idegenben az ezeréves nemzet kiküldöttjei a legnagyobb kudarcot fogják aratni, s az ezeréves magyarság testnevelésének az ügye egy jövendő ezer évre pellengérre lesz állítva. Mert hogy a magyar zászlót nem fogják kitűzni az olimpiai versenyekre az bizonyos...")

- Mielőtt szóba kerültek volna a huszadik század végén is divatos "átigazolási" témák, ott tartottunk, hogy - már megbocsáss, de ez az igazság - belelkesedtél. Elhatároztad, hogy ott leszel az olimpián. És?
- Említettem azt a bizonyos bécsi versenyt... Tudod, amelyik előtt megkeresett az MTK... Nos, az osztrák fővárosban nagyon jól ment az úszás. A Dianabad 34 méteres medencéjében amolyan magyar-osztrák párosmeccs zajlott. Megnyertem Wistercil előtt a 100 métert, 1088 méteren viszont megvert Deutsch Gyuszi, meg Wistercil is, az 510 méteres futam viszont újra az enyém volt! Aztán már itthon folytatódott a reménytkeltő sorozat: a Balatonon, a Sió torkolatánál megrendezett bajnokság 100 méteres számában senki nem tudott megverni! Hogy a korabeli tudósításokat idézzem: győzelmemet a "végküzdelemben kifejtett erőfeszítésemnek" (ma talán azt mondanám, hogy a hajrámnak) és a gyorsaságomnak köszönhettem. Most mit kerteljek? Hiteles tudósítások jelentek meg a balatoni bajnokságról. Aztán megint Bécs következett, ahol, azt hiszem, eldőlt a sorsom. Tudom, persze, hogy tudom, hogy az első hivatalos Európa-bajnokságot 1926-ban éppen mi, magyarok rendeztük a vadonatúj Császár-uszodában, mégis ezt a viadalt Európa-bajnokságnak kiáltották ki az osztrákok.
- Gondolom ennek megfelelő erősségű volt a mezőny is?
- Jól gondolod. Már a rajt előtt, ahogy ti ma mondanátok, összejöttem a sokszoros német bajnok Eugen Wolffal, aki nem csak azért nézett le mindenkit, így engem is, mert hatalmas termetű volt... Képzeld el: 5 méter előnyt ajánlott. Nem viccből, halálosan komolyan. Nem győztem kifogásokat keresni, mert - hidd el! - féltem, hogy öt méter hátránnyal is megver, s akkor nem fogom tudni elviselni a kudarcot. Véletlenül egymás melletti "pályát" kaptunk a 68 méter hosszú, 18 méter széles, 13 fokos vizű medence szélén és a publikum harsányan derült rajtunk a rajt előtt: kicsit eltörpültem Wolf mellett. Aztán az első hossz végén már három méterrel vezettem, végül másféllel nyertem. A másnapi visszavágón is megvertem, ráadásul akkor az időm is jobb volt, hála a 18 fokos víznek.
- Nem tudsz csőbe húzni, pontosan tudom, hogy miért emlegeted oly gyakran az uszodák vizének hőfokát. Jártam Pireuszban, ahol nyertél, bemártottam a kezem az öböl vizébe... Mint az ivóvíz! Pedig...
- Látom készültél. Az olimpia előtti télen, nem lévén Budapesten más fedett uszoda, a Rudasban edzettem, 27-28 fokos vízben. Soha nem fogom viszont elfelejteni az igazgató, Sas István doktor nagylelkű segítségét: nem kellett jegyet vennem! Mondtam már: szegény családban nőttem fel, édesanyám egyedül nevelt öt testvéremmel. Már a Műegyetemre jártam, elsőéves voltam, a társaimat korrepetáltam, így kerestem egy kis pénzt.
- Műegyetem... Ismerős történet: Ilosvay professzor, az építészeti kar zord dékánja, hogy is mondjam, nem zárt a szívébe, amikor bejelentetted: mész az olimpiára, kéne egy hónap "szabadság". Erről még az elnagyolt életrajzaid is írnak...
- Képzeld csak: amikor kiejtettem a számon azt, hogy olimpia, láttam rajta, fogalma sincs, miről beszélek. Tudod mit mondott? Klasszikusokat csak szó szerint, ezért idézem: "Az ivás, a kártya, a tánc és a sport nem vezethet jóra! Most pedig elmehet."
- Te meg, Frédi bácsi, fogtad magad és elmentél Athénba.
- Emlékszel még, hogy mit olvastunk a magyar zászlóról abban a kedves cikkben? Nos, tényleg nem úgy készült a magyar csapat vezetése, hogy szükség lesz a lobogónkra az olimpiai eredményhirdetéseknél, mert... Én a második csoporttal utaztam, vonaton, meg hajón... Még álltunk a pályaudvaron, elég nehéz szívvel könyököltem az ablakban, amikor megjelent az áldott emlékű Stobbe Ferenc, a Sport-Világ főszerkesztője és felnyújtott nekem egy magyar zászlót. Valamelyik közeli, frissen felhúzott épület bokrétaünnepélyéről... Igen, lopta. Hátha szükség lesz rá mégis! Hátha történetesen sikerül győzni valamelyik magyarnak! Ne érjük meg azt a szégéyent, hogy nincs zászlónk!
- Ha a saját, kora tavaszi pireuszi tapasztalataimra gondolok, akkor áprilisban, amikor az első újkori olimpiát rendezték, vélhetően már hétágra sütött a nap és kellemes, jó idő volt.
- A naptár szerint annak kellett volna lennie. Ehelyett gyakran esett, fújt a szél, a Zea-öböl vize meg mintha az úszóverseny részvevőit akarta volna froclizni: napról napra hidegebb lett...
- (Na, gondoltam, amikor idáig jutottunk a diskurzus során: ami ezután következik, az minden olimpiatörténeti szeminárium nyitó előadásának témája szokott lenni. Hogyan szerezte meg Hajós Alfréd a magyar sport első - aztán a második - olimpiai aranyérmét az Égei tenger pireuszi partjai közelében, a Zea-öböl 11 fokos vizében? Ha tudnék olyan szemtelen lenni, mint ahogy azt jóelőre elterveztem, akkor ebben az interjúban most egy ugrás következne. De - mit gondolnak? - nem bántanám meg az "öreget"? És ha ő ezredszer is el akarja mesélni, akkor minimum hagyni kell, maximum még a koncentráló figyelmet is tettetni illik... Tudják, ugye? Kis gőzösök szállították a partról a nyílt vízre a küzdő feleket, bójákra erősített kötelek jelezték, hogy hol a rajt, meg a cél és hatalmas volt a hullámzás. Amikor meg a 100 méteres táv élmezőnye célba ért, csak pillanatok teltek el, s máris felhangzott: Zito! Hungaria! Éljen Magyarország!

Illik tudni ezeket az információkat egy valamirevaló ötkarikás vetélkedőn mindenkinek... Vágtam volna Frédi bácsi szavába: hagyd, amiről mesélni akarsz, tudom kívülről! De meggondoltam magam...)

- Emlékszel még, hogy ébredtél a nagynapra?
- Arra nem, de arra igen, hogy nagyon korán keltem. Az előző nap értek véget az atlétikai versenyek, a csapattársaim nagyon fáradtak lehettek, egyiküket sem tudtam rávenni, hogy kísérjenek el. Egyedül kocsiztam ki a versenyek színhelyére, pedig nagyon rámfért volna egy-két baráti, biztató szó.
- Ki kapaszkodott a kötélbe melletted a rajtnál?
- Az egyik oldalamon a számomra teljesen ismeretlen - most mondjam azt: sötét lónak számító - amerikai Williams, a másikon az osztrák Herschmann, akitől viszont nem tartottam különösebbe.
- Mi történt ezután,
- Ha megölsz, akkor sem tudom. Nehogy azt hidd, hogy öregkori szenilitás, mert fele annyi idős sem voltam, amikor már vagy ezerszer végiggondoltam, de mind a mai napig fogalmam sincs, hogy mi zajlott le az alatt a 82,2 másodperc alatt, amennyi kellett az olimpiai győzelemhez...
- Valamire csak emlékszel! Emlékezned kell!
- Elmosódottan. Lelki szemeim előtt látom az öböl karéjában az embertömeget. Kendőt, kalapot lengető emberek tömegét. Ha, és arra tisztán emlékszem, hogy zúgott a Zito I Hungaria! Hogy hogyan kerültem a kis gőzösre, soha nem fog kiderülni, de abban biztos vagyok: Iszer Károly homlókcsókkal fogadott és megsimogatta a hidegtől valószínűleg elkékült arcomat. Hogy olimpiai bajnok lettem? ... Fel sem fogtam. Csak fáztam. Nagyon fáztam. Meg sajnáltam, hogy a sűrű program miatt nem indulhattam 500 méteren. Sok időm nem volt, kéznél a faggyúsbödön: kezdhettem vastagon bezsírozni magam, mert közeledett az 1200-as rajt. Úgy nyertem vagy hatvan méteres előnnyel, hogy körülöttem sorra adták fel a riválisok a versenyt: egyszerűen kifagytak a vízből. Még utólag is dühöngtem, hogy a görög rendezők milyen lezserek voltak: a rajt után a kis gőzösök átmenetileg eltűntek, pedig percenként kellett volna valakit kimenteniük a hullámokból.
- És következhetett a jól megérdemelt ünneplés. Na, meg az elégtétel érzése: nem hiába vittétek a zászlót!
- Az ilyenkor leggyakrabban használt kifejezés pontosan fedi a valóságot: felemelő pillanatokat éltem át Athénban, ahol nagyon szerettek a görögök bennünket és még a királyt sem sikerült túlságosan megsértenem, amikor a győztesek között engem is "meginterjúvolt". Kicsit izgultam, hogy tudok-e majd értelmesen válaszolni a kérdésére, de hamar megnyugodtam. Németül érdeklődött: "Hol tanul meg ilyen jól úszni? Mit lehet erre felelni, villant át az agyamon. "A vízben" - válaszoltam. Körben mindenki jól mulatott. Én meg közben dühös és éhes voltam. A királyi kihallgatás előtti lakoma ugyanis minden volt, csak királyi nem: mindent ürüzsírral főztek, majdnem rosszul lettem, még szerencse, hogy gyümölcsben nem volt hiány.
- Itthon, talán nem tévedek nagyot, sztár lettél. Mivel elég hosszú volt az út hazáig, gondolom, mire megérkeztek, mindenki megtanulta a nevedet...
- Nagy ünneplés volt, de a maiakkal nem lehet összehasonlítani. Két-háromszázan várhattak ránk a Keleti pályaudvaron. Onnan egyenesen az egyetemre mentem, volt pótolnivalóm épp elég... De hadd ne én mondjam el, hogy hogyan fogadtak diáktársaim, tanáraim! Képzeld el, hogy az egyik barátom, Vágó József, aki később többek között a genfi népszövetségi palotát is tervezte, évtizedekkel később egy francia építészeti folyóiratban megírta visszaemlékezéseit a "betoppanásomról". Csak a lényeget idézném: "Csodálatos ifjúkori emlék. König Gyula professzor a differenciál és integrál egyenletek legérdekesebb eseteit magyarázta, de senki sem figyelt az előadásra. Mialatt a legszebb DX-eket rajzolta a táblára, mi türelmesen és izgatottan számoltuk: mikor lesz Ő itt? 1 óra 38 perc. A diáktársak, akik kimentek fogadni a pályaudvarra, már boldogan üdvözölték... ... az út a Műegyetemig legalább 20 percet vesz igénybe, de mégis, már itt lehetnének. És valóban néhány perccel később nyílik az ajtó... Az egész előadóterem - közel háromszázan lehettünk mi, építészek és mérnökök - kiáltva fogadja: Hurráh! Éljen! A professzor zavartan körülnéz, de utána gyorsan megérti a helyzetet és csatlakozik az örvendező hallgatókhoz..."
- Sejtem a folytatást: Ilosvay professzor is a keblére ölelt.
- Egy fenét, már megbocsáss! Tudod, mivel fogadott, amikor bekopogtam hozzá? "Nem érdekelnek a legendái, nem vagyok kíváncsi arra, hogy mennyit ugrott a versenyen! De biztosítom, hogy annál kíváncsibb leszek arra, hogy a vizsgáin mennyire felel meg a követelményeknek." Mennyit ugrott... Ez jó, ez nagyon tetszett. De sportszerű volt, el kell ismernem: amikor a vizsgán nem tudott olyat kérdezni, amire ne tudtam volna a választ, őszintén gratulált és hozzátette: "Szívből kívánom, hogy hivatása terén is olyan sikereket könyveljen el, mint amilyenek az athéni győzelmei voltak!"
(Pireuszi part, megfakult fotók, a képzelet játéka... Tágra nyitom a szemem.
Ébren álmodtam. Egy beszélgetést a magyar sport legendás elsőjével, Hajós Alfréddal. Ha tényleg szemben ülne velem egy kényelmes fotelben, esetleg mérnöki precizitással érdeklődne, hogy még mire számíthat, meddig tart a kérdés-felelet játék. Aztán, amikor vége van, úri gesztussal elismerné: jót dumáltunk. Na, nem ezzel a szóval, ő ilyet ki nem ejtene a száján. Annál ő tényleg "úribb". Megköszönném a lehetőséget, egy újabb interjú esetleges időpontját próbálnám még az előszobában egyeztetni, hiszen annyi mindenről nem beszéltünk. Szó sem esett a futballról, pedig egyike volt azoknak a "bétécéseknek", akik úttörőnek számítottak a magyar labdarúgásban... És voltam olyan udvariatlan, hogy nem kértem meg: nyúljon a háta mögötti polcra, s mutassa meg uszoda- és stadionterveit, mert mind a mai napig látványosságszámba mennek, nem győzöm, bár sokszor láttam "őket" a valóságban is, csodálni sem a rajzokat, sem realizálódott változatukat...

Frédi bácsi, még sok mindenről kéne beszélgetnünk! Az 1924-es párizsi olimpia "szellemi" ezüstjéről, aztán kíváncsi lennék, hogy mi a véleményed az utódokról... Meg mesélnék neked, például arról a pireuszi sportcsarnokról, amelyik ott áll, ahonnan talán a kis gőzösök indultak a rajtjaidhoz. Vagy épp ott szálltál partra, már megdicsőülve. Ha látnád, azt mondanád: szép! Nem tudom, még az is meglehet: kintről, a vízről a legmutatósabbak az ívei.
A Te vizedről!
Frédi bácsi, köszönöm az interjút. Köszönöm, hogy beszélgettél velem. De ez - na, nehogy azt hidd, hogy máris bagatellizálom az ajándékba kapott lehetőséget - számomra természetes volt. Mert nem tudom, hogy tudod-e, de Te - halhatatlan vagy!

Még egyszer köszönöm! És még valami: a kávé, amit főztél, nagyon finom volt...)