Egy napon így szólt anyám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e, vagy szomorúságos?
- Igaz legyen - mondta."

A felkérés megtisztelő, írni egy halhatatlanról. Lehet bárhogy, bármilyen formában, a szerzőé a döntés. Az egyetlen útmutatást tehát Sütő András fenti sorai adják: "Igaz legyen".
Az lesz.
Kezdjük a bemutatással. Sokan próbálták már utánozni. Próbálják manapság is. Sikertelenül. Pedig, ha figyeltek volna, illetőleg figyelnének rá, tudhatnák - mert hallották, hallják Tőle eleget: "Önmagadba mélyedj, önmagadból meríts!" Vagy: "Átmegyünk a falon!"

Vannak megfejthetetlen titkai. (Jóformán csak azok vannak.) Végül is egyszerű, hétköznapi dolgokról van szó. Olyan, mindenki által elsajátítható apróságokról, kigondolható ravasz trükkökről. És mégis. Neki mindig mindez előbb van, volt a birtokában. Másfél róka a rókával szemben. Van egyfajta megtartó varázslata.

No meg a szenvedélye, a hite, az ösztönei. A vele született isteni adományok. A mozdulatok, amelyek mögött tízezer év rejlik. Van miből merítenie. Merített. Például még a saját versenyzőkorából. Amikor mindent megnyert, amit lehetett. Legyőzte a halált is, nagy csatát nyert a Bikszádi út és a Tétényi út kereszteződésében, illetőleg hát az Országos Traumatológiai Intézetben. Aztán kapitányként úgyszintén mindent megnyert. Újra átélte a diadalokat. Átélette másokkal is. Sokakkal. Be nem illeszkedő, kóbor különcként újkori magyar birkózást - birkózósportot csinált. Teremtett. Nem alkalmazkodott, nem adott fel semmit abból, amit megálmodott. Minden időkről.

Képes fanatizálni, ha kell, hipnotizálni. Míg mások aludtak, ő ébren gyötrődött. Lejátszotta, megtervezte a másnapi meccseket. Megszabadított a kíntól, inkább Ő halt bele. De ezt senki nem látta - nem látja. Tévedéseiben okuló, sértéseiben és sértettségében tisztuló, igazuló. Delejes, érzékeny antennájú, türelmetlen élményember. Jóbarátja a szép daloknak és a szomorú nótáknak. Személyiség. Jelenség.
Mr. Tus... Mr. Birkózás... Dr. Hegedűs Csaba.

Pillanatok, amelyek vele kapcsolatosak és soha nem feledhetők. Gondolatok, amelyekről Ő is eszünkbe juthat. A vénasszonyok nyarával érkezett, harmadik gyermekként, 1948. szeptember 6-án. A mama tanítónő, a papa vívómester, sporttanár. A helyszín Sárvár, az úgynevezett tűzoltóház. Messze Pesttől, messze a nagyvilágtól, messze minden címtől és rangtól - messze a halhatatlanságtól.

Vendégünk ismét Sütő András. Az idézet egyben ajándék, s tán nem is oly távoli üzenet, halhatatlanságod alkalmából fogadd szeretettel, Kapitány.
"A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.
És egyhangúlag megválasztott emlékei.
Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedés it. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Ez az ember elment innen, de csal azért, hogy visszatérhessen fűgyökérnek az erózióban. Bár nem helyes azt mondani, hogy elment.
Csak elmozdult. Ahogy a gyümölcsfák is elmozdulnak suvadásos dombokon - a gyökereikkel együtt. Ahol megnyílik a föld, és két karunk helyén száz karunk csontja fehérlik; föld alatti kopjafaerdő, a mélységgé lett magasság - beteljesedett balsorsunk.

A szülőföldön túl a legnagyobbaknak is titkán akad pihenő- és megtartó helyük a világban. Szomorúságos látvány a Didergők Gyülekezete. Zúzmarás szempilla, jégcsapos tekintet a közöny és a kegyetlen tülekedés színterein. Aki önnön gyökereiket vagdosták el a hűtlenség fejszéivel: a Nírvána bolyongó lelkeikért keresik szüntelen magukban a szülőföldet. S ha megtalálják, ilyenformán: a minden percnyi nosztalgia csak illúziót táplál, mohás, málladozó fantomvilágot.

Az érintésközelből messze került szülőföld: aggmenházba utalt édesanya. Vigaszt nem nyújthat a néhanapi virágcsokor.
Együtt nőttünk föl vele; közösen kémleljük a múlhatatlanságot.
Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk.
Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői."

Rövid áttűnés. Valahol a képzelet és a valóság határán. Kapitány, a vadász. Ülünk a magaslesen. Te a vadat, én pedig a hajnalt várom, hogy végre lekászálódhassak innen. Zsibbadok. Nem is értem, hogy bírod mozdulatlanul. Szólni sem lehet, itt a csönd az úr. Önmagában ez nem lenne baj, elvégre így lehet a legjobban beszélgetni. Emlékszel, egyszer a Nándi bácsit is felcibáltad ide. Müller Ferdinánd, a mester, a hűséges segítőtárs. A tizenkilencedik születésnapodon meghívtad egy sörre, s kijelentetted: "Öreg, ha én egyszer a válogatott élére kerülök, te leszel a kötöttfogásúak edzője!"
Az lettél - az lett. De honnan tudtad, honnan vetted ezt az egészet?...

Hatalom és élet című könyvében Valéry Giscard d'Estaing a következőket állítja: "Annak a hét esztendőnek a teljes iratanyaga, amely alatt a köztársasági elnök tisztét betöltöttem, megtalálható az országos levéltárban... Egyszer majd talán jó szolgálatot tesznek egy életrajzírónak. Remélem, hogy barátságos és tehetséges lesz az illető, mert miközben élvezettel olvastam mások életrajzát, rájöttem, hogy a hajdani emberek megítélése nem annyira azok hibáin vagy erényein múlik, hanem életrajzíróik tehetségén és jóindulatán."

Az atlantai játékok után megjelent egyik olimpiai könyvben, a Hegedűs címszó alatt olvasható: "Véletlen, de érdekes: az ő győzelme jelentette a magyar sport jubileumi, 100. olimpiai bajnokságát."

Ebből a remek kiadványból nem idézek többet, már így is a hasamat fogom a röhögéstől. Abból ugyanis baj nem lehet. Attól nem kapok szédülést, gyomorfekélyt, meg ilyeneket. Szóval, a jóindulat. Igaza van Giscard-nak. "Véletlen"...

Először is: miért nem lehetett egyszerűen a tényeknél maradni? Valahogy így: Hegedűs Csaba a magyar sport 100. olimpiai bajnoka. Aztán. Mi az, hogy "véletlen"? Ha már ennyire rosszmájú lennék, s egészségem rovására menne, hogy visszatartsam, akkor is megelégednék annyival, ami a kettőspont után van. A csizma azért került az asztalra, mert sok más mellett Hegedűs doktor ezt sem tudta megúszni. Ez is a Hegedűs-képhez tartozik. Mint minden sikeres embernek, neki is kijut az irigységből, a szitkokból és az ehhez hasonló jó dolgokból. Magyar betegség, magyar átok.

Egyébként ez a halhatatlanság sem ment olyan könnyen. Volt valaki, aki valamikor ez ügyben döntési helyzetben leledzett. Nekem kerek perec megmondta - persze, szigorúan négyszemközt -, hogy neki a Hegedűs nem szimpatikus. Nem is lett a klub tagja, amíg a jelzett fickó ott volt, ahol már nincs. Hát, így van ez.

No, meg úgy, hogy olimpiai, világ- és Európa-bajnok, év sportolója, tuskirály, sikerkapitány, sportági elnök, elismert üzletember, jogi doktor és húszéves, példás házasságban élő, három gyermekes családapa nem véletlenül lesz valaki. Érdekes ez is, nem?...

Amíg kifújom magam, átadom a szót Milan Ercegan úrnak, a Nemzetközi Birkózó Szövetség elnökének. Aki ismeri, tudja: nem olyan ember, aki udvariasságból hízelegve vagy csak azért mondana tetszetős dolgokat, mert jól hangzik. Egy idézet 1981-ből, s egy másik 1996-ből.
"Hegedűs Csaba élete a magas szintű iskolai végzettség megszerzéséig tartalmas, gazdag, eredményes sporttevékenységgel telt, a győzelemért vívott nagyszerű küzdelemmel. Képes volt túlszárnyalni önmagát a birkózószőnyegen, de az életben rácáfolt azokra a jogosnak látszó orvosi-tudományos jóslatokra, hogy az autóbaleset okozta törés következtében aligha lesz képes ismét elfoglalni a legmagasabb helyet a győzelmi emelvényen. A sportág kiemelkedő egyéniségei közé tartozott; sajátos stílusával, nagy mesterségbeli tudásával hamar utat talált a nézők szívéhez, és képes volt felforrósítani a nézőtér hangulatát. Sok eredeti fogással gazdagította a világ birkózósportját, olyan akciókat rögtönzött, amelyek talán utánozhatatlanok lesznek a sportág történetében. Számtalan nagy értékű díja sem tette azonban önteltté ezt a fiatalembert, nyílt szívvel közeledett a közösség felé, az élet és az alakotás örömét nem csak a maga egyéni sikereiben látta, kereste."

"... Külön is ki kell emelnem dr. Hegedűs Csabát, a mai magyar szövetség elnökét, aki versenyzőként és szövetségi kapitánykényt, továbbá a FILA edző-, illetve marketingbizottságában is a XXI. Századi birkózást képviselte merészen formabontó elképzeléseivel, egy nagy ügy rendkívül népszerű és eredményes előhirnökeként."

Igen, a nézők szíve. A budapesti világbajnokságon, 1986-ban, miután Komáromit és ellenfelét, a lengyel Darast egyaránt leléptették a döntőben, kilencezer ember kezdett el tüntetni a BS-ben. A versenyt nem lehetett folytatni, már-már botrányba fulladt az egész rendezvény. A nemzetközi szövetség teljes vezérkara a vészkijáratot keresgélte. A tömeget senki sem tudta lecsitítani. És akkor jött a Kapitány. Amint megjelent, s a mikrofont a szájához emelte, néma csend borult a csarnokra. Végighallgatták - és hallgattak rá. Onnantól kezdve ment tovább minden a megszokott rendben. Erre is csak Ő volt képes.

Bármerre jár külföldön, mindenhol szeretettel fogadják. Néhány éve Törökországban vastapssal fogadták a csarnokba érkező Hegedűs Csabát. Sorban álltak, hogy kezet foghassanak vele. Mire a helyéig jutott, már fordulhatott is vissza, mert időközben véget ért a program. Ez így ment a verseny mindhárom napján át. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem az egészet.

Kapitány. Nyilván feltűnt a rendhagyó megszólítás. Most meg kéne magyaráznom a megmagyarázhatatlant. A legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám, hogy így jön a számra. Rendben, de miért pont így?

Számomra ebben sűrűsödik mindaz, ami Hegedűs Csabává teszi. Kapitány ugyanis csak egy van. Jövőre. 1997-ben lesz negyven esztendeje, hogy ott áll a birkózás nevű hajón. Mindig a parancsnoki hídon. Elszánt, kegyelmet nem osztó, mindent megnyerő versenyzőként, kegyetlenül, következetesen követelő, de hitet adó, s mindenre figyelő, gondoskodó szövetségi kapitányként és megállás nélkül, fáradhatatlanul dolgozó elnökként is. Mert a birkózás az élete.

Tizenegy évig volt szövetségi kapitány. Ezen idő alatt versenyzői 83 érmet nyertek a különböző világtalálkozókon. Aranyból huszonnégyet, ezüstből tízzel többet, míg bronzból huszonötöt. Sokat adott az embereknek, mégha többen már elfelejtették ezt. Soha nem adott fel semmit. Reménnyel, hittel, tervekkel vágott neki a legreménytelenebb feladatoknak is. A "nincs", a "nem tudom" számára ismeretlen fogalmak. Tekintélyét nem címeknek, rangoknak, s ráaggatott tisztségeknek köszönheti, hanem annak, amilyenné formálta önmagát. Személyiségének és annak a belső tartalomnak, amivel rendelkezik.

Hallgassuk csak, mit mond Hegedűs Csaba:
"A mi sportágunk küzdősport, a névben tehát a jelleg is benne van. Hogy valaki a csúcsra jusson, számos akadályon, nehézségen kell átverekednie magát. És ezek közül egyet sem lehet kihagyni. Én a konkrét, következetes munkában hiszek. A cél nem lehet más, mint a legjobbak között is a legjobbnak lenni. Ez az én mércém - az életben is. Tudniillik a birkózás maga az élet, ha úgy tetszik, az élet sem más, mint birkózás. Küzdelem valamiért. Szóval, a fát lombjánál fogva nem lehet földbe ültetni. A kis szigetre a krokodilfarmon át vezet az út."
Hát, ki az igazi kapitány? Ki a kapitány, ha nem a Kapitány...

Martigny, 1989. Életem egyik meghatározó élménye. Világbajnokság a svájci kisvárosban. A szőnyeg mellett két géniusz, a küzdőtéren két birkózófejedelem. Szöul óta erre várt mindenki. A szakma és a publikum. A nagy visszavágó. Komáromi-Mamiasvili.
Az olimpián az orosz nyert. A vereséget természetesen Hegedűs nyakába varrták többen, mondván: rossz taktikát dolgozott ki. (Bezzeg Sike esetében, aki meg aranyérmes lett, "nem mutogattak" a Kapitányra. A sikernek sok gazdája akadt. Az egyik éppen az volt, aki hónapokig azon fáradozott, hogy a válogatottból rúgják már ki a Bandit.) Ezzel szemben a másik kapitányt, Szapunovot újfent megkoronázták. Beigazolódott, hogy jó elgondolás volt Misát egy súlycsoporttal feljebb vinni, hiszen meg tudta állítani a mindenkit aprító ferencvárosit.

Esztendő múltával jött az újabb álomdöntő. Mindketten erőtől duzzadóan meneteltek. A finálé napján Komárominak volt még egy csoportmeccse. Az utolsó. Simán győzött - és megsérült. Súlyosan. Az öltözőbe még valahogy beszökdécselt, onnan azonban gólya vitte a fiát. Szalagszakadás a bal bokában. A magyar tábor a fejéhez kapott. Kész, vége. A Kapitány azonnal intézkedett. Teljes titoktartást kért, majd rövid beszélgetést folytatott az amerikai csapat orvosával. Aztán ölbe kapta Komáromit, lopva kórházba vitte, utána vissza a szállodába, s a délutáni pihenőt követően visszatértek a csarnokba. Az amerikai doki munkához látott. Speciális rögzítőkötést alkalmazott. A cipő felvétele újabb harminc percet vett igénybe. Ezt követően Komáromit leemelték a gyúrópadról, s elkezdhetett járni tanulni. A Kapitány, aki a délelőtti sérülést követően szinte egy percre sem mozdult Komáromi mellől, mindenkit távozásra szólított fel. Innentől kezdve együtt töltötték a kezdésig hátralévő harminc percet.

Mamiasvili melegített. Szétcsattant az egészségtől. Szaltózott, bukfencezett, felrohangált a falra, illetőleg csapattársait csavargatta az edzőterem szőnyegén. Szapunov mester a falnak támaszkodva elégedett mosolyokkal kezdte feldíszíteni arcát. Közben Komáromi is kibicegett, a mankó szerepkörét a Kapitány töltötte be. A sarokban megálltak és folytatták a bent megkezdett beszélgetést. Ez volt a látható melegítés. Én felaraszoltam a sajtótribünre, s elkezdtem híresztelni, hogy Komáromi, ha szőnyegre is lép, hamar feladja majd a küzdelmet. Súlyos sérülése van, minden egyes lépésénél a kínok kínját állja ki, s lelkileg biztosan nyomasztja, hogy legutóbbi találkozásukkor Mamiasvili egészségesen is átgázolt rajta. Csalódottság ült ki az arcokra.

Csalódottság, amit néhány perccel később csodálat váltott fel. Komáromi ugyanis szőnyegre lépett, s gigászi küzdelemben, hosszabbításos meccsen visszavágott Mamiasvilinek. Talpon a csarnok, vastaps, ováció, hősnek kijáró ünneplés. Hogy miről beszélgettek a Kapitánnyal, azt azóta is titok fedi. Az ő titkuk - és a ő diadaluk. Ebbe aztán nem szólhat, nem szólhatott bele senki.

És amíg bent Komáromit ünnepelték, a két mester kint értékelt. A két hadvezér, a két nagy taktikus átrágta a történteket. Szapunov csak azért nem könnyezett a Kapitány vállán, mert nem ért fel odáig. Jobb híján tehát a mellkasát áztatva mondta: "Csaba, gratulálok! Az itt nyert öt aranyunkból hármat adtam volna ezért az egyért.

Lapoztuk az időt, múlik az idő. De mit fecsegek, hiszen a Kapitány, noha a hajón maradt, időutazó lett. Egy halhatatlannak nem lehet ellenfél az idő. Különben is, a birkózás örök. Lesz mindörökké - örök szerelem.

Tudod, szerettük az óvodát, helyes volt az óvónéni, de kiöregedtünk, iskolába kellett menni. Szerettük a sulit, jó fej volt az osztályfőnök, ám megint kongattak, s jött a gimi. Azt is szerettük, az első bállal és minden hülyeséggel együtt, mégis, hamar elszólított az egyetem. Szerettük, persze, hogy szerettük azt is. És aztán jött, jön s jönni fog az ezer feladat. Nincs megállás. Hegynek föl, sivatagon át, úszva árral szemben vad folyók medrében. A Te lelkedben hány százezer kilométer van?

Csak a dal maradt. "Ülök a szobában, búsan egyedül..." Néha bele kell halni az életbe. Neked hány halálod volt? Azzal a rengeteg heggyel, sivataggal és folyóval. Otthon, az elsötétített szobában, a fotelban mocorogva, lábadat az asztalra téve, abba az őrületes nagy magányba rejtőzködve. Tisztulva, igazulva, új utakat keresve, idegen ösvényekre lépve.
"Anyám, add nekem a Napot!"