Ha valakit túl a hatvanon is Gyurikának szólít az egész világ, az már jelent valamit.

1947-ben láttam először. Lejött a Csasziba, incifinci srác, extra méretű pepita zakóban, a válltömése kétoldalt arasznyira lelógott.
Tizenkét éves volt, én már akkor tízzel több.
Még aznap a vízben is összeakadtunk, félkézzel átértem a derekát, másikkal a nyakát, de rettenetesen mozgékony volt, nagyon kellett pofoznom, hogy veszteg maradjon.
Később nyert három olimpiai bajnokságot.
Nekem az még hátra van, de most már nagyon kellene igyekeznem.
Életem egyik kiemelkedő sportbravúrja is vele kapcsolatos.
Gyurika jóval percen belül úszta a százat, én az 1:10-et is a sötétebb végéről szemléltem, egy Fradi-Előre meccsen egyszer mégis elhoztam előle a labdát.
Rögtön a meccs után, még az öltözőben meg is magyarázta.
- Sokat vesztettem a lovin, nem volt kedvem hajtani..

Nehogy túl sokáig örüljek.
1957 óta írtunk együtt hat könyvet. Nem szánom fenyegetésnek, de megeshet, hogy még újabb hat hátra van. Alkotói módszerünket ketten kétféleképpen magyarázzuk.
- Nem csak hogy tollbamondtam neki a sztorikat, még a kezét is vezettem - így ő.
- Természetesen az utolsó szóig én írtam az egészet, hiszen a doktor úr még a nagybetűk közül is csak minden harmadikat ismeri - így én.

Alighanem már ennyiből is kiderül, hogy barátságunk most már kereken ötven éve meghitt és felhőtlen. Még azt is vállalom, amit ő meggyőződéssel hirdet, hogy az említett hat könyvvel ő csinált embert belőlem.

Akkorát, úgy, mint Louis Armstrongból, Hofi Gézából, Zelk Zoltánból, Karinthy Ciniből, Bodrogi Gyulából és ki tudja, még ki mindenkiből. Istenem, legalább jó társaságba kerültem.

Mindebből persze az is kiderül, hogy ha Gyurikának van egyetlen hibája, az kétségkívül a beteges szerénység.
Hittel hirdetjük a tolerancia mélységesen emberi erényét. Minél több a szín, a változatosság, annál gazdagabb a világ. Ezt gyönyörűen igazolja, hogy mennyire másként vall a három győztes olimpiáról - és benne Kárpáti György dr. szerepéről - maga Kárpáti György dr. és a világméretű kontrapunktja, Gyarmati Dezső.
- Azt a három olimpiát tulajdonképpen egyedül én nyertem meg a magyar válogatottnak - hangzik a Gyurika féle verzió. - Helsinkiben elhoztam a labdákat, a többieknek már csak be kellett lőniük, ami gyerekjáték volt. Melbourneben én voltam a gólkirály. Tokióban pedig én varázsoltam Dömötör Zoli tenyerébe azt a mindent eldöntő gólpasszt. Erre a teljesítményemre különösen büszke vagyok. Magamra vontam a teljes szovjet védelmet, öt mázsás izomkolosszus zuhant rám, de az az átadás így is maga volt az abszolút műalkotás. Dömötör persze teljesen egyedül maradt, még szép, hogy belőtte.

Gyarmati Dezső mindebből csak egyetlen mozzanatot cáfol. Ő a kristálytiszta logika embere, tudja, hogy elég az építmény egyetlen sarkkövét megmozdítania, mert attól összedől az egész.
Következzék tehát az ő változata.
- Támadtak az oroszok, de a védelmünk hárított, megszereztük a labdát. Rusorán Peti és Dömötör Zoli lefordult, jókora előnnyel vágtattak az ellenfél kapuja felé. Rusorán a bal szélen úszott a labdával, Dömötör a túloldalon, mindketten balkezesek. A tiszta helyzetben Rusorán is lőhetett volna, de balkezesnek baloldalról lőni kockázatos. Így okosan átadta a kapásoldalon helyezkedő Dömötör Zolinak. Így történt.
Megkérdeztem: ezek után mi szerepe volt abban az aranygólban Gyurikának?
- Ez megítélés kérdése. Gyurika tudniillik akkor nem is volt a vízben. Már előzőleg lecseréltette magát és a kispadon üldögélt.

Minthogy a termékeny kompromisszum híve vagyok, még azt is aláírom, hogy mindkét félnek igaza lehet.

Akkor viszont ez volt a vízilabda történetének első és máig egyetlen gólja, amelyhez a kispadról érkezett a döntő passz.

Ahogy én Kárpáti György dr.-t ismerem - még ez is lehetséges.
Lehet ebben egy szemernyi túlzás?
Az is megeshet.
Viszont maximálisan egybevág magának a Mesternek az önvallomásával, amelyet egyébként - illő szerénységgel - ars poeticának is nevezhetnénk. Ugyanis a következőket írta egyik könyvünk... pardon... a következőket írtuk egyik könyve (a jóég sem ismeri ki már magát) előszavában.
- Egy időben az a hír járta rólam, hogy fifikás, minden hájjal megkent játékos vagyok. Azt viszont kevesen tudták, hogy a dörzsöltség nálam soha nem becsület és dicsőség dolga volt, hanem lehetőség a túlélésre. Egyik kedves tanítványom, bizonyos Darwin, bővebben tudna erről mesélni."

"A vízilabda ugyanis minden időben a szőrös mellű kolosszsusok sportága volt. Átlagmagasságuk 280 centi, átlagsúlyok 320 kiló. Ebből két mázsa tiszta izom, a többi kemény bütyök. Most árulják el nekem, hogyan élhet meg ezek között a Gulliverek között egy középtermetű (165 centis) szerény és csendes férfiú, akinek súlya diadalai teljében sem haladta meg a 70 kilót és ráadásul még az r-betűket sem tudja Sinkovits Imre artikulációjával kiejteni?"
"Maradt a firka..." A hamisítatlan, őseredeti firka, a kaján és mindent túlélő, mindenen felülkerekedő, végül is mindent legyőző pesti aszfalthumor nedves változata. A Gyurika-féle firka, amely három győztes olimpián, három győztes Európa-bajnokságon 165 válogatott mérkőzésen és huszonegynéhány bajnoki szezonon át kergette őrületbe az ellenfelet, eufóriás mámorba a híveket.

Mindig és kizárólag a piros-fehér-zöld, meg az eggyel rövidebb, de sokmillió ember számára mohón szeretett zöld-fehér színek égisze alatt.
Gyerekek, ez a Gyurika rettenetesen tudott pólózni!
Nem akarok itt és most eredményeket, mérkőzéseket, adatokat sorolni. Akit érdekel, megtalálja a statisztikákban.
Csak két mozzanatot...
A Szigeten történt, válogatott meccsen. Hogy mikor és ki ellen, arra már nem emlékszem, tulajdonképpen mindegy is. Alighanem az oroszok állhattak szemben, vagy talán a jugók - szóval keserves ellenfelek...

A Gyurika ott állt a kapujuk előtt, háttal a ketrecnek. Jött egy hosszú passz, leesett a labda eléje, a vízre. Ugyanabban a pillanatban kétoldalról két hirdetőoszlop méretű hátvéd zuhant rá, összsúlyban minimum egy negyedtonna. Szinte hallani lehetett, hogyan recseg a húsdaráló, világos volt, hogy ha Gyurika valaha felbukkan még a víz alól, inkább vagdalthúsra hasonlít majd, mint vízilabdázóra.

És akkor csoda történt. Az abszolút klasszis varázslata, amihez képest Uri Geller csak nyeretlen kétéves, David Copperfield meg nyámnyila siheder.
A következő pillanatban az ellenfél hálójában táncolt a labda.
Hogyan került oda, a jóég a megmondhatója. A szakma meglehetősen alapos ismeretében is csak találgathat az ember.
Az történhetett, hogy Gyurika átpöckölte a két kolosszus feje fölött a labdát, aztán víz alatt átbújt köztük s a kellő tempóban érkező gömböt most már minden teketória nélkül belőtte.
Hát világos, hogy rajongani kellett érte.
Már külön szenzáció, hogy ebben a szendeképű mókamesterben olykor - na, nem gyakran - az ógörög hősök bátorsága is felvillant.

Szófiában 2:2-re állt a meccs a jugók ellen s nekünk mindkét pont kellett volna a végső győzelemhez. Ebben a kiélezett helyzetben furcsa dolog történt Kárpáti György dr.-ral. Az ötezredik pofonnál valahogy megúnta a dolgot, elege lett belőle és hirtelen ötlettel kiütötte Jankovicsot. A jugók szupersztárja persze rájátszott. Kifeküdt a víz színére és mélységes átéléssel hozta az ötnapos vízihulla figuráját. A játékvezető persze sípolt, látta az esetet, s ha látta, kétségkívül végleg kiállítja Kárpátit. Akkor pedig lőttek a bajnokságnak, biztos a vereség.

Pillanatok alatt produkálnia kellett tehát valamit. Olyasmit, ami, ha nem is menti, legalább magyarázza, elfogadhatóvá teszi azt a jobbhorgot.
Lement a víz alá és a legnagyobb vértanúk elszántságával felharapta a szája szélét.
Irtózatos fájdalom lehetett. Gyurika nagyot ordított, de érezte, hogy recseg a szövet és látta, hogy spriccel a vér. Aztán odafordult a játékvezető felé, mutatta, hogy szenved, ájuldozik, agonizál...
Utána két napig leragasztott szájszéllel járt a világban. Enni nem tudott, mosolyogni nem mert és tetejébe még a tornát is elvesztették.
Hiába, az öncsonkítás sem mindig fenékig tejfel. S a pléhrecsúszott hős - tulajdonképpen tragikus figura.
Amint Münchenben ez - sajnos - ismételten bebizonyosodott.
Első felvonás.
Olimpiai döntőt játszottunk az oroszokkal. Az aranyért győznünk kellene, de Dolgusinék másképpen gondolják. Ez ellen még csak lenne ellenszerünk, de másképpen gondolja Marculescu is. És ez a súlyosabb, mert ő a játékvezető.
Tehát 3:3 a vége. Kárpáti György dr. már a kispadon ül, de nem sokáig.
Az utolsó duda még ki sem cseng, foszlányai ott úsznak az uszoda sűrű levegőjében, amikor Gyurika elérkezettnek látja az időt a cselekvésre.
Felpattan, körülnyargalja a medencét, odatoppan Marculescu elé - hogy mennyivel alacsonyabb nála, azt most ne firtassuk - és jóllehet a román úr meglehetősen jól érti a magyart, Gyurika mégis nemzetközi nyelven közli mondanivalóját, nehogy a körülállók akárcsak egy szót is elveszítsenek a lényegben.
- Marculescu - kommst nach Budapest... zwei Huligán... Wilkinson... krrr...
És az utolsó hördülésszerű hangra lapos tenyérrel elvágó mozdulatot tesz a torka előtt.
Más kérdés, hogy Marculescu nem a kívánt módon reagált erre az életveszélyes fenyegetésre. Nem helyezkedett kettős fedezékbe, nem öltött golyóálló mellényt, nem kért védőőrizetet.
Kedvesen Gyurikára mosolygott, megveregette a vállát, majd szívélyesen átölelte.
- Egy pillanat alatt belémnyilalt - mondta jóval utóbb hősünk -, talán ez az én életem nagy tragédiája. Hogy sosem tudok elég félelmetes lenni.
Hogy aztán ebből is tőkét kovácsolhat az ember, azt felismerni, sőt, életformává tenni, megint a Kárpáti-féle srófagy speciális bravúrja.
Igaz, a fortély kétéltű lény, nem csupán a vízben virgonc. Olyan nincs, hogy kiszállok a medencéből, aztán a firkát a fürdőköpennyel együtt leadom a ruhatárban.
Kárpáti György dr. változatos élete során számtalan hivatalban számtalan dolgot próbált elintézni. Az esetek túlnyomó részében sikerrel. Módszere a fentiek alapján varázslatosan egyszerű volt.
- Én bemegyek egy hatósághoz, szervhez, vagy vállalathoz - magyarázta nekem - és elkezdek sétálgatni. Benézek ide, benézek oda, ajtókat nyitogatok, szóval körülviszem a képemet. Előbb-utóbb akad valaki, aki megismer, sőt örömmel kiáltja: "Gyurika!" .... Na, szóval ennek mondom el, hogy mi járatban vagyok.

A módszer tehát sikeres és célravezető. Utánozni is érdemes hát. De, hogy ez ember biztosra menjen, nem árt előzőleg három olimpiát nyerni és legalább ötven éven át egyfolytában fradistának lenni.
Mindez persze megbocsáthatatlan kitérő volt. Münchenben hagytuk magára Gyurikát. Marculescu karjai között, jócskán dúlt állapotban és ígértünk egy újabb felvonást is.
Megvolt.
Az ominózus szovjet-magyar másnapján hősünk elment a szaunába, hogy kiolvassza szervezetéből a tragédia mérgező anyagait. És ettől kezdve megengedhetetlen, hogy ne az ő szavait idézzük.
"Tehát óvatosan kinyitom a kis deszkaajtót, zutty, egyszerre két óriási pofon. Először a 104 fokos hőség vág pofon. És rögtön utána egy látvány. A legfelső padon egy csodálatos leányzó hever. A születésnapi kosztümében, vagyis csak úgy nettó állapotban, mindennemű göngyöleg nélkül. Már ahogy a szaunához szokás. Sok szőke haj, sima rózsaszín bőr és azonfelül minden a maga helyén, méghozzá tökéletes adagolásban."
"Egy picit megroggyant a térdem. Általában rámenős csatárnak ismernek, a kapu előtt legalábbis mindig feltaláltam magam. Most viszont csak álltam és néztem. Ahogy utólag visszagondolok, ez sem volt mindennapi passzió. Tudom, egy hidegvérű angol gentleman ilyenkor rögtön tisztában van azzal, hogy mit kell tennie."
- Pardon uram - mondja elegánsan és távozik."

"Nyilvánvaló, hogy ezt nem tehettem. Meglett volna a szép hölgy véleménye a szilaj, magyar férfiakról. Az eszembe sem jutott, hogy magyar voltom ebben a pillanatban nem szembeszökő, hiszen felségjelnek nyomát sem láthatta rajtam.
- Helló - mondtam nyomorultul, aztán leültem a legalsó lépcsőre töprengeni. Akkor vettem észre másodszor, micsoda pokoli meleg tud lenni egy ilyen szaunában. Még ezer szerencse, hogy nem kellett túl sokáig bíbelődnöm a lehetőségek számba vételével. Mert két perc múlva megint nyílt az ajtó és egy kétszeres életnagyságú néger jött be rajta.
- - Evening - mondta és akkora volt, hogy profilban be se fért volna az ajtón. - Csao - kiáltotta a lány, láthatólag felvillanyozva."
"Aztán leültek egymás mellé és úgy néztek rám, mint egy gusztustalan kis féregre. Én rajongok a vidám baráti kompániákért, viszont még sosem próbáltam a társaságomat senkire ráerőltetni. A következő percben már kinn álltam a hideg zuhany alatt."
"És életemben először sajnáltam, hogy nem vagyok két méter. Vagy legalább néger..."

Igen, adok-kapok játék ez az élet, s ha Gyurikát olykor ki is cselezte a sors, ő mindig kamatostul visszaadta ezt a kölcsönt.
Mondom. Ezt a kölcsönt - mert ő maga mondta: nem minden kölcsönnel kapkodja el az ügyet.

A legrémesebb az volt, hogy nagyban készültünk a hatvanadik születésnapjának megünneplésére, ám ő nem jelent meg a hacacárén. Az emlékezetes évfordulót a műtőasztalon ünnepelte. Nyitott mellkasi műtét, koszorúércsere... pár lépés kifelé, át egy sötét kapun...

Végül úgy döntött, hogy marad még vagy ötven-hatvan évig, a jó doktorok visszaráncigálták az életbe.
Meglátogattam persze. És akkor - mint egy fél évszázad során annyiszor - megint megetetett egy rémes trükkel.
Bemegyek a városmajori klinikára, bóklászom az ajtók előtt, jön egy kedves hölgy, rámutat a százhuszas kórteremre.
- Gyurikát keresik? Itt van benn.

Óvatosan benyitok a szoba üres, az ágyak frissek. A masszív hideglelés állapotában fordulok az arra siető nővérhez.
- Gyurika? - mondja - Átvitték a Kútvölgyibe.

Átmegyek a Kútvölgyibe, benyitok a 313-asba, az is üres. Már szédelgek. Az előtérben újabb nővér, újabb felvilágosítás.
- Levitték egy vizsgálatra. Tessék helyet foglalni, majd itt hozzák fel a liften.

Leülök. Öt perc múlva jön. Gyalog. A lépcsőn. A harmadikra. Hét nappal egy nyitott mellkasi műtét után. Elit pongyolát visel, bíbor és fekete selyem.
- Szép köpenyed van.
Megsértődik.
- Ez kimonó. Kimenő kimonó.

A mellén, bal válltól köldökig rémes sebhely. Mintha Dzsingisz kánnal párbajozott volna csorba fringiával, bandázs nélkül. Leülünk.
- Na mesélj.
És akkor mondja. Mondja? Dől belőle. Hagyom. Ettől is gyógyul.
- Te ismered az én minden rezdülésre reagáló, már-már dekadenciára hajló lelkivilágomat. Tizenhét éves voltam, amikor először vittek sportorvosi vizsgálatra. Vért kellett venni, de még meg sem láttam a tűt, én máris..
- Elájultál...
- Kollabáltam.
- Az ugyanaz.
Felemeli a mutatóujját.
- Az ember mindig alkalmazkodjék a környezetéhez. Ez itt egy kórház, én tehát kollabáltam. Na most jöttek itt a műtét előtt a jó emberek. Kezdték mesélni, hogy mi minden vár rám. Hogy kiteszik a szívemet az ágy mellé egy lavórba, hogy lekapcsolják a tüdőmet és szétcincálnak, mint egy bontott csirkét. Kérlek, én már a műtét előtt hetvenszer...
- Kollabáltál?
- Exitáltam.
- Na és a műtét?
- Nézd, az én szervezetem vasból van. Három olimpiát, három Európa-bajnokságot nyertem és négyezerhétszáz vesztes futamot néztem végig a lóversenyen, szóval piszkosul megedződtem. A műtét pipafüst volt a számomra. Jól kialudtam magam, amíg a többiek dolgoztak. Azt hiszem, ez az eszményi állapot. Szinte kár, hogy csak hat és fél óráig tartott. Bodor Elek professzor úr szent ember. A szó szoros értelmében bevarrta magát a szívembe. Fűrésszel, késsel, pajszerral, hidegvágóval, mindegy. Utána még ő panaszkodott. Hogy húsz éve végez már ilyen műtéteket, de az enyémhez fogható szegycsontot még nem látott. Ötször is beleizzadt, míg a végén mégis sikerült valahogyan összedrótoznia. Szóval eddig is tudtam, hogy én vagyok a legszebb, a legokosabb, a legjobb pólós, de, hogy még a szegycsontom is...
- És a műtét után?
- Az megint rázósabb volt. Felébredtem, össze-vissza ragasztva, az ágyhoz kötözve. Itt is ketyegett egy masina, ott is ketyegett egy masina, mindenféle csövek lógtak ki belőlem. Én abban a pillanatban.
- Exitáltál...
- Kollabáltam.
- Aztán jöttek a látogatók.
- Seregestől. Le kellett állítani őket. A kézitelefonom egyfolytában csengett. Nem fogod elhinni, ki jelentkezett elsőnek. Az uzsorásom. Azt mondta, imádkozik az életemért. Meg tudtam érteni.