Csodálatra méltó tenniakarás
Schmitt Pál, a kétszeres olimpiai bajnok, a MOB elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke:
- Több szempontból csodálom. Egyike azon vívóelődeimnek, akikről példát tudtam venni. No, nem a vívásáról, mert azt utánozni egyszerűen nem lehetett. Az ő vívása valami meseszerű, csodálatos dolog volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nemcsak versenyezni láttam a kardvívás nagyjait, Rudi mellett Gerevich Aladárt és Kovács Pált, hanem együtt, egy teremben tréningezhettem velük a római olimpia előtt. Rudi, Rudi bácsi mégis a páston kívüli tevékenységével, csodálatra méltó tenniakarásával gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Elismerésre méltó a sportdiplomáciai pályafutása. Megbecsült tagja volt a FIE-nek, a Nemzetközi Vívó Szövetségnek. Hosszú éveken át a leghasznosabb, legértékesebb tagja volt a directoire technoque-nek, a nagy nemzetközi viadalok legfelsőbb versenybíróságának. Állandóan képezte magát, több idegen nyelven beszélt. Nyelvtudásával ugyan soha nem kérkedett, csak úgy egyszerűen, természetesen megszólalt angolul, franciául, németül, amikor kellett, amikor arra szükség volt.

De ugyanilyen rangot vívott ki magának a művészetek világában. A mai napig az egykori tiszti ház művészeti tanácsadója. Komolyzenei archívuma csaknem egyedülálló az országban. Hiába, amikor mi, sportolók olyan kiváltságos helyzetet élveztünk, hogy a világot járhattuk, közben ki ezt, ki azt vásárolt, Rudi mindig, minden pénzéből csak művészlemezeket vett. Minden egyes utazás alkalmával gyarapította értékes gyűjteményét. Ez is példamutató számomra, hiszen a sport és a művészet kapcsolata, egymásra utaltsága közismert és ez a kapcsolat Kárpáti Rudolf személyében igazán megtestesült.

A harmadik csodálatra méltó tulajdonsága a közügyek iránt érzett elhivatottsága. Rudi sohasem szűnt meg harcolni, küzdeni a fiatalságért, a jövő nemzedékének egészségéért, az általa belső indíttatásból fakadó jó ügyekért. Különböző társadalmi szervezetekben hallatta hangját, eljárt parlamenti képviselőknél, minisztereknél a jó ügy érdekében, ha úgy gondolta, hogy valakinek valamiben segíthet.

A sportdiplomatát, a művészt, a közügyek szószólójaként fellépő közembert, a fantasztikus sportolót együtt csodáltam Rudiban. Mindemellett a több, mint három évtizedes ismeretség alatt azt mondhatom, hogy jó barátokká váltunk, s bevallom, nagyon sokat tanultam Kárpáti Rudolftól.

Utolérhetetlen művészet

Kamuti Jenő, olimpiai ezüstérmes, többszörös bajnok tőrvívó, az Európai Vívó Szövetség elnöke:
- Ha össze kellene foglalni, akkor két időszakra osztanám a Rudihoz fűződő kapcsolatomat. Az első, amikor még, mint kezdő, harmadosztályú vívóként a terembe jártam és csodáltam utolérhetetlen művészetét, amit ő a kardjával produkált. Vívása magával ragadott és lenyűgözött. Példáján fellelkesülve nagyon szerettem volna kardozó lenni, de azután kénytelen voltam belátni, hogy magasnak nem mondható termetemmel nem lehetnék jó kardforgató. Természetesen megeshet, hogy tévedtem, hiszen Berczelly Tibor, a háromszoros olimpiai aranyérmes, megbízható csapattag, a kardvívás hazai bajnokrekordere sem volt magasabb nálam. Mindenesetre lassan a tőrvívás felé fordult az érdeklődésem. De Kárpáti Rudit továbbra is csodáltam technikai tudásáért, szellemes megoldásaiért, taktikai érzékéért. Művésze volt a kardnak a szó igazi, nemes értelmében. A megállapítás nem túlzás, minden elfogultság nélkül állítom, hogy művészi teljesítményt nyújtott a páston. Úgy vívott, mintha színpadon lett volna. Mindezzel egyébként maga is tisztában volt. Tudta, hogy egy kicsit művész, színész is a páston. Egészséges becsvágytól vezérelve szívesen szerepelt, szerette, szereti, ha tudják róla, hogy kicsoda, de népszerűséggel, hírnévvel soha nem élt vissza. Rendkívüli szociális érzékenység vezérelte tetteit. Soha senkinek nem tudott nemet mondani. Az életbe való beilleszkedéshez éppúgy segített, mint a magánélet különféle gondjaiban, és természetesen a sport terén.

A következő időszakot az jelentette, amikor már mind a ketten abbahagytuk a versenyzést. Ekkor nagyon sok időt töltöttünk együtt külföldön nagy nemzetközi versenyek alkalmával. Ezek a napok Rudi színes, kedves, szórakoztató egyéniségének köszönhetően felejthetetlenek maradnak számomra. Mindenről el lehet vele beszélgetni, irodalomról, filmről, színházról, az élet dolgairól és természetesen nagy szenvedélyéről a zenéről. Jómagam amatőrként szeretem a zenét, míg Rudi ezen a téren is igazi profi. Élvezet volt végighallgatni egy-egy magyarázatát utólag arról, hogy egy-egy koncerten mit is hallottunk, hiszen Párizsban, vagy Moszkvában és más városokban nemegyszer mentünk el együtt az ő javaslatára egy-egy hangversenyre. Különös élményben részesített Grenoble-ban, amikor a világbajnokság alatt kinézett egy hangversenyt, amit a várostól messze, az Alpokban, kétezer méter magasban, egy alig félszáz embert befogadó templomban rendeztek. Egy később világhírűvé vált dél-amerikai hegedűművész örökké felejthetetlen koncertjének részese lettem, amit megint csak Rudinak köszönhetek. Mi, magyarok büszkék lehetünk arra, hogy Kárpáti Rudolf ilyen széles műveltségű, nagyszerű ember, a mi hazánkfia, aki a szinte utolérhetetlen sportbeli tudást és a szellem nagyságát egyesíti magában!...

Egyedülálló ütemérzék
Dr. Bay Béla, a vívóválogatott egykori sikeres kapitánya, aki Londontól Montrealig - Tokiót leszámítva - hét olimpián vezette a magyar gárdát:
- Még javában versenyeztem, amikor Rudi feltűnt a termekben és hamarosan megmutatta oroszlánkörmeit. Az akkori idők legjobbjait, közte Gerevich Alit és Kovács Palit olyakor már elkapta, de bizony lassan került a csapatban, hiszen Berlin és London között hosszú, tizenkét éves szünet telt el. Rudi nehezen léphetett ki a nemzetközi porondra. Akkoriban, így Londonban is még előbb rendezték a csapatversenyt és csak utána az egyéni viadalt. Rudi hasznos csapattag volt, de első olimpiai részvétele alkalmával még egy kicsit félt a felelősségtől. Egészséges becsvágytól fűtve a legjobb akart lenni, de ennek ellenére még nem bízott eléggé magában. Londonban derékfájásra való hivatkozással nem vállalta az egyénit. Helsinkiben mindez szinte kísértetiesen megismétlődött. Melbourne-ben azután a csapat újabb győzelme után már vállalnia kellett a magyar kard hegemóniájának megőrzését. Vállalta és a magyarok közül talán az egyetlen volt, aki a nehéz körülmények között teher és gátlás nélkül vívott. Tudása legjavát nyújtotta és nyert is szépen, biztosan. Sikerét azután Rómában, ha nem ilyen simán és biztosan, de megismételte. A Ppawlowski elleni sorsdöntő csörte utolsó találatát több, mint negyedórás idegtépő csata előzte meg. Jártak le s fel, amikor Rudi egy hatcseles támadás végén elkapta a tempót. Találata teljesen tiszta, vitathatatlan volt. A legyőzött Pawlowski gratulált neki elsőként. Kettős egyéni sikerét és a csapatban nyújtott teljesítményét nagyon-nagyon meg kell becsülni. Rudit, mint versenyzőt, rendkívül nagyra értékelem. Ütemváltoztatási készsége, érzéke egyedülálló a világon. Ezzel emelkedett még a legjobbak fölé is legalább egy fejjel. De emberként is rendkívül tisztelem. Mindenekelőtt nemes segítőkészségéért. Ha a fiúk közül bárki, bármilyen kéréssel fordult hozzá, soha senkit sem utasított el. Mindenkinek csak segített, és soha, senkinek nem ártott!.... Mindezt bizonnyal a mai világban nagyon kevés emberről lehet elmonani...

Vezéregyéniség

Németh Ferenc, a római olimpia kétszeres bajnok öttusázója, a Csepel vívószakosztályának igazgatója.
- Fiatalon is érdekelt a vívás, sportágam, az öttusa egyik fontos, meghatározó versenyszáma. Mesterem, kecskés István mindig bíztatott, hogy nézzek végig minél több versenyt, mert a látottakból nagyon sokat lehet tanulni. Így természetesen Rómában, a Palazzo dei Congressi csarnokban, a kardozók versenyén is ott voltam, bár a kard egészen más fegyver, mint az öttusában használt párbajtőr. A kardvívás egyéni versenyének döntőjével kapcsolatban általában mindenki a végső, a Kárpáti-Pawlowski asszóra emlékezik. Én azonban Kárpáti Rudolf ezt megelőző csörtéjéről, a Calarese elleni mérkőzésről beszélnék. Rudi már az olaszt legyőzve megnyerhette volna az olimpiai bajnokságot. Ám, ki tudja miért, az elején valahogyan indiszponált volt, gyorsan kapott három találatot. Kívülről látszott, ekkor eldöntötte magában, hogy nem kockáztat, nem harcol, már tartalékolja erejét és főleg idegeit a lengyel ellen. Ilyen taktikai érzékkel, helyzetfelismerési készséggel csak olyan világklasszisok rendelkeznek, mint amilyen Kárpáti Rudolf volt. Ezt követve valóban nagyon nehéz csata várt rá Pawlowski ellen, aki a magyar Kevei János tanítványaként nagyon jól forgatta a kardot. Kárpáti Rudolf, a kardvívás egyik legnagyobb egyénisége azonban nemcsak a páston volt klasszis, lehetett példakép. Nemes emberi tulajdonságaival, szerénységével, közvetlenségével, nyíltságával az egész olimpiai csapat közszeretetnek örvendő vezéregyénisége volt.

Kárpáti Rudolfról - Vad Dezső
Az a bizonyos kard ma már Lausanne-ban, az Olimpiai Múzeumban hirdeti a magyar vívás diadalát. Kárpáti Rudolf Rómában ezzel a fegyverrel vitte be a győztes, aranyérmes találatát s nyerte hatodik olimpiai bajnokságát. S ezt a kardot nyújtotta át hálás tisztelete viszonzásaként a NOB elnökének, amikor átvette az Olimpiai Érdemrendet. Az ünnepélyes aktust követően az is kiderült, hogy Juan Antonio Samaranch és a hatszoros olimpiai bajnok kardvívó egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon, azaz 1920. július 17-én született. Csak azt nem tudták eldönteni, hogy melyikük az idősebb. A méltán világhírt szerzett katalán sportvezető ugyanis reggel 8 és 9 óra között jött a világra, de a bajnok nem tudja pontosan születése időpontját.

Azt azonban tudja, hogy az iskola és a sport döntő befolyással volt életútjára. Kezdetben, mint akkoriban - a két világháború között - minden magyar gyerkőc, a labdát rúgta, kergette, a játék szenvedélyétől vezéreltetve mind nagyobb élvezettel. A Mátyás Gimnáziumban Csinády István tanár úr sportköri foglalkozásain kötött örök barátságot a sporttal. A mai Moszkva téri, egykori Gödörben, a BBTE híres otthonában hamarosan Sir Kajával, Kovács Klérivel és Görkói Hanzival együtt rótta a köröket. Perricht Rudi bácsi, a felejthetetlen edző futót akart nevelni a jó mozgású, izmos fiúból. A diák azonban lassan átpártolt a Horváth kerbe. No, de nem az ismert, kedves dal szerint csak "szombaton este, fél nyolc után, mikor az esti csilla kigyúl", jelent meg a budai vívók termében, hanem szinte naponta. A vívás változatossága, no meg a barátok, elsősorban a Tilli fivérek társasága jobban vonzotta. A BBTE, a Budapesti (Budai) Torna Egylet új, 1939-ben épült Pasaréti úti klubházában töltötte ifjú korának legszebb, legemlékezetesebb éveit.

Ekkorra a Mátyás Gimnázium-beli osztályfőnökének, Mező Ferenc tanár úrnak, az amszterdami olimpia szellemi aranyérmesének köszönhetően magáévá tette az "ép testben ép lélek" felfogást, a harmonikus sokoldalúságot. Kevesen tudták, tudtuk róla akkoriban, hogy az a fiatalember, aki egyre otthonosabban mozgott a páston, egyre technikásabban forgatta a kardot, közben a Nemzeti Zenede hallgatója volt, majd a Zeneművészeti Főiskola Hegedű tanszakán folytatta és a zene és irodalom szakán fejezte be tanulmányait. Számtalan emlék, mondhatni örök élmény fűzi e sorok íróját a kard bajnokához. Valamennyien csodáltuk, amikor a BBTE emeleti terméből nemegyszer plasztronban ment le a pályára és csak úgy fogadásból 50 másodpercen belül futotta a 400 métert és könnyedén repült át a 180 cm-es magasság felett. De fogadásból arra is vállalkozott az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság előtti lillafüredi edzőtáborban, hogy ruhástól ugorjon be a jéghideg Hámori-tóba, pedig a tét csak 100 forint volt. S bár trófeái egyre gyarapodtak, de az életben a páston kívül megmaradt egyszerűen Rudinak. Olyan bohém, tréfára, ugratásra mindig készen álló sportember volt és maradt, mint pályája kezdetén.

Önmagáról, szerény közvetlenségéről mindent elárul az, ahogyan gyakran egyik beszélgetésünk során elődeiről, kortársairól vélekedett..
- Jekkelfalussy Piller György, Horthy kormányzó testőrségének Los Angeles-i kétszeres olimpiai bajnok tisztje csodás kapitányunk volt. Sok mindenre megtanított bennünket. Engem elsősorban arra, hogy a zsűrinek még a legnagyobb tévedését is higgadtan, szó nélkül kell fogadni. A páston nem szabad idegeskedni, nyugalommal az ember lelki fölénybe kerül ellenfelével szemben..
- Kabos Endrével, Berlin kétszeres bajnokával néhányszor asszóztam az UTE Király utcai termében. Akkori felkészültségemet tekintve szinte nyomasztó volt a technikája. Kezem-lábam remegett az izgalomtól, pedig segíteni akart. A Margit-híd idő előtti felrobbantásakor, 1944 őszén lelte halálát. Kivételes sportember volt.
- Gerevich Aladár hallatlanul tiszta szívű, nyílt ember, egyedülálló technikai repertoárral. Mindent tudott a páston. Nem véletlenül lett hétszeres olimpiai bajnok. Első aranyát 1932-ben, a hetediket pedig 1960-ban nyerte.
- Kovács Pál igazi úriember, a pást gentlemanje volt. Ritkán protestált, s még a legdurvább bírói tévedés után is legfeljebb azt mondta: "Nocsak, nocsak..."
- Rajcsányi László rendkívül sportszerű, s egyben vérmes, vehemens ember volt, de igazságos. Önmaga szigorú kritikusa.
- Magay Dániel egyike volt azoknak, akik a magyar kardvívás hegemóniájának őrzését átvehették volna tőlünk. De Melbourne után ő sem jött haza. Az életben viszont nagyszerűen helytállt, jelenleg tanszékvezető egyetemi tanár az Egyesült Államokban.
- Horváth Zoltán őszinte, tiszta szívű sportember, ki - sajnos - nehezen bírta a feszültséget és több ízben másokban kereste a hibát.

A magyar kardvívás egykori sikereinek titkáról, a hegemóniáról pedig így nyilatkozott:
- Italo Santelli, az 1896-os milleneumi kardvívó emlékverseny győztese, a később magyarrá lett olasz valahogyan itt maradt. Öt évtized alatt sem tanulta meg igazán nyelvünket, de nála jobb, igazabb magyar kevés volt. Mesterként valósággal bűvkörébe vonta, fanatizálta tanítványait... A Santelli által képviselt olasz iskola és a Keresztessy, majd Borsodyék által követett harcis küzdőszellem jelenti a magyar kardvívó iskolát, amely a csukló és az alkar harmonikus összmunkáját, a lábról vett tempó alkalmazását jelenti. Ezt világszerte követik. A gyorsaság elengedhetetlen a páston. A feltétlenül szükséges tempóérzék ugyan született adottság, de a bajnok véleménye szerint fejleszteni lehet. A tehetség, a rátermettség ugyanis manapság elengedhetetlen a sportban, de ez önmagában nem elegendő. Igazi sikerekre csak az a versenyző lehet képes, aki igazán szereti azt, amit csinál. Minden különösebb kényszer és kilátásba helyezett előny nélkül hajlandó áldozatot vállalni, gürizni, órákon át gyakorolni. Mindez az élet valamennyi területére, így a sportra is vonatkozik!

Az élet és benne a sport változásaival elégedetlen, mégis igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez. A "pénzisten" uralkodik a sportban, de ezt végső soron ő maga is elfogadja, ám azt bírálja, hogy az egykori bajnokok nem részesülnek előnyeiből. A sportnak ugyanis szüksége van a támogatásra, ami elsősorban a reklámlehetőségek kihasználásával, a televízió világméretű elterjedésével térül meg. A képernyőre kerülés minden sportág számára döntő dolog. Mindezt időben felismerte és sokat fáradozott azért, hogy a kardvívásban is bevezessék a találatjelző gépet. Ezzel fokozatosan háttérbe szorították a szubjektív ítéleteket és legalább azt egyértelműen meg lehet állapítani, hogy esett-e találat vagy sem.

Lényegében boldog ember, hiszen a mai napig azzal foglalkozik, ami a hobbija. Az egykori Tiszti Házban zenei instruktori beosztást hoztak létre, amit szinte a személyére szabtak. A hitelbank egykori tisztviselőjeként idestova öt évtizede csak rövid továbbképzésre hívták, de azóta is a seregben maradt, főhadnagyból tábornokig emelkedett a ranglétrán. Számtalan előadással próbálta bevezetni bajtársait a zene örök, csalhatatlan világába. A zene, a számára oly kedvelt barokk muzsika mindig megnyugtatta. A zene soha sem okozott csalódást számára. Azért viszont joggal elégedetlen, hogy az iskolai testneveléssel kapcsolatos tucatnyi bíráló észrevétele évtizedeken át pusztába kiáltott szó maradt. Európa felé igyekszünk ugyan, de a jövő nemzedékének egészségi, fizikai állapotát, teherbíró képességét tekintve csaknem az utolsó helye kullogunk. Hat olimpiai aranyérménél is büszkébb azonban 25 éves, tehetséges képzőművész fiára, aki a zenét is kedveli, bár már egészen más stílust követ. Hiába, a kardvívás is sokat, rengeteget változott, de az, ahogyan a kardot Kárpáti Rudolf, valamint társai és elődei forgatták, azok sikersorozata utolérhetetlen és emlékük örök!...

Keleti Ágnes
Született 1921-ben, a magyar sport történetének legsikeresebb tornásznője. A kivételes adottságú három kardvívó, Gerevich, Kovács és Kárpáti mögött a magyarok közül ő nyerte a legtöbb olimpiai aranyérmet, szám szerint ötöt. A postásban kezdett tornászni, majd a TFSE és a Bp. Dózsa következett. Első olimpiai győzelmét 1952-ben, Helsinkiben aratta, majd következett a nagy sorozat 1956-ban, Melnbourne-ban, ahol első lett műszabadgyakorlatban (talajon), gerendán és felemáskorláton, ezenkívül tagja volt az olimpiai bajnok kéziszercsapatnak. Nyert még három olimpiai ezüstöt és két bronzot. A világbajnokságokon két első helyet szerzett, a főiskolai világbajnokságokon négyszer lett első. Egyéni összetettben 1947. és 1955. között kilencszer nyert magyar bajnokságot.

Még abban a korban élt és versenyzett, amikor a női torna nem a 30-35 kilós, 13-14 éves gyereklányok sportja volt, hanem a nőies nőké. A mai torna elemeit érett fejjel már nem lehetne végrehajtani, annyira kockázatosak, mi több, kimondottan veszélyeztetik a testi épséget.

Igazat adok a régi idők bajnokainak, akik egybehangzóan állítják, hogy bár az ő időszakukban nem látott a közönség olyan lélegzetelállító bemutatókat, mint manapság, viszont esztétikus, szép, harmonikus volt a női torna és nem fejletlen, aprócska gyereklányok jelentek meg a szereken, hanem érett, formás, felnőtt szép nők. Az akkor torna inkább a jelen ritmikus sportgimnasztikájára emlékeztetett. A korszak tornásznői egészségesen élték le életüket, ízületrendszerük épségben maradt, anyák, nagymamák lettek belőlük. Nagy kérdés, hogy a mai gyermektornásznők milyen állapotban lesznek 40-50 év múlva.

Az Izraelben élő Keleti Ágnes 1996-ban ünnepelte 75. születésnapját és - ezt a magyar tévé közönsége is láthatta egy vele készült riportban - a magas kor nem tette őt öreggé, szellemileg és fizikailag egyaránt friss. Még 1995-ben is végzett edzői munkát, gyerekeket oktatott. Csak 75 évesen választotta a nyugdíjas életformát, de változatlanul sportol, rendszeresen úszik és fut.

Tass Olga, az egykori olimpiai bajnok csapattárs mondta el róla, hogy amikor a melbourne-i olimpiát követően Izraelben telepedett le, meghívták tanárnak a Testnevelési Főiskolára, később megbízták az izraeli női tornászválogatott edzéseinek irányításával. Egyéniségéből adódóan azonban szembe került a szövetség vezetőivel - Keleti Ágnes sosem tudott kompromisszumokat kötni - és távozott a válogatott éléről.

Ő maximálisan elítélte a jelenlegi gyermektornát, ellene volt mindenfajta gyilkos igénybevételnek. Természetesen nem az akrobatikát akarta kirekeszteni a gyakorlatokból, de ezt esztétikus, táncos mozgással kívánta egybehangolni. A főiskolán tanított tovább és nevelte két fiát. Izraelben ment férjhez egy ottani magyarhoz. Évtizedeken át nem jött haza, csak akkor lépte át újra a magyar határt, amikor megtörtént nálunk a rendszerváltás. Azóta viszont többször is megfordult idehaza. Életének 75 esztendejéből négy évtizedet töltött el Izraelben, harmincöt esztendős volt, amikor ott letelepedett.

Az akkori életkora is jelzi, hogy annakidején nem a gyerekeké, hanem a nőké volt a torna, hiszen 35 esztendősen, a melbourne-i olimpián jutott fel a csúcsok csúcsára. Hol van ma nem 35, hanem 25 éves tornásznő?! Keleti az akkori korszak megítélése szerint rettenetesen fiatal, mindössze 17 éves volt, amikor 1938-ban bekerült a női tornász válogatott keretbe. Nem a válogatott csapatba, hanem csak a keretbe! De így is csodaszámba vették ezt a teljesítményt. Ma ebben a korban lassan kiöregszik a tornásznő, hiszen a 14-15 évesek uralják a világ élmezőnyét. Akkortájt legalább húsz évesnek kellett lenni, hogy bárki is eredményessé váljon. Keleti Ágnes tudása azonban csak sokára teljesedhetett ki, mert a negyvenes évek megalázó zsidótörvényei miatt nem fejthette ki képességeit.

Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia a bizonyításra. A világháborút követően már nem a származása akadályozta a sikerek elérésében, hanem az a sportpolitika, amely elzártságban tartotta a magyar sportolók egy részét. Tornásznőink 1948-ban, a londoni olimpián szerepelhettek először világversenyen. Keleti Ágnes mint a válogatott vezéregyénisége utazott ki Londonba, aztán csak a lelátóról nézhette végig a versenyt, mert egy edzésen megsérült a bokája.

Következett egy világbajnokság 1950-ben, de erre nem küldték ki a magyar tornásznőket. Rákosiék szemében még
a svájci Bázel is az imperializmus egyik bástyája volt, tehát mit keresnének ott a mi versenyzőink?!
Keleti Ágnes már 31 esztendős volt, mire megmutathatta, mire is képes a nemzetközi mezőnyben. Addigra már elvégezte a Testnevelési Főiskolát, mi több, tanár lett a TF-en. Az 1952. évi helsinki olimpián is tanári módon versenyzett. Így írt erről Feleki László az olimpiai élményeit összegyűjtő "Tizenhat nap" című könyvében:
"Következett a talajtorna. A számok azt mondták, hogy Keletinek 9,7-nél jobbat kell elérnie ahhoz, hogy megelőzze Gorohovszkaját, a legjobb szovjet tornásznőt. Keleti tudása megalapozott, évtizedes komoly munka áll mögötte. Csend támad, amikor a neve hallatszik. A sovány, izmos, karcsú fekete tornásznő a balerina könnyedségével és ugyanakkor acélos ruganyossággal kezdi meg a gyakorlatát. Könnyed, ritmikus mozgással. Csupa báj, csupa grácia. Aztán egyre nehezebb elemekben folytatódik a mozgás, a nagy erőt és akrobatikus ügyességet megkívánó mozdulatok valamilyen magától értetődő természetességgel olvadnak bele a művészi táncmozdulatokba. Kézállások, henger, spárga, mérleg, ugrások... Olyan ez, mint a torna költeménye, az erő, a szépség, az ügyesség legmagasabb rendű kifejezése, ami a sportban csak elképzelhető. Művészi átélés, fölényes biztonság sugárzik minden mozdulatából. A közönség szinte lélegzetfojtva figyeli a páratlan látványt. S amikor befejezi a gyakorlatát, a közönség tombol. A zúgó tapsviharban alig hallatszik a síp hangja, de a pontozók máris emelik a táblájukat: két 10-es, egy 9,9-es, egy 9,8-as és egy 9,6-os tábla... Győzelem!!! - Végre - mondja boldogan és halkan Keleti Ágnes. - Mióta várok erre a pillanatra. Ezért érdemes volt... Tudjuk, mire gondolt. Érdemes volt több, mint egy évtizeden keresztül törhetetlen szorgalommal dolgozni, tanulni, tökéletesíteni magát. Mennyi ideig tartott a gyakorlat? Pontosan egy perc és 29 másodpercig. Ezért az alig másfél percért dolgozott annyi esztendeig. A legenda szerint egy kínai költő tíz évig dolgozott négy szép verssoron. Egy tornásznő is tud tíz esztendeig dolgozni szép másfél percért... Egy kis ürömcsepp az örömbe: Keletit nagyon lepontozzák a gerendán. Két pontozó is 9,9-et ad, de vannak, akik egészen keveset s ezzel 9,53 lesz az összpontszáma..."

Hja, kérem, a torna már akkor is pontozásos sportág volt... De a lepontozás ellenére Keleti bronzérmet kapott a gerendán és ugyanez jutott neki felemáskorláton, teljesítményével pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat megszerezze az ezüstérmet, kéziszer gyakorlatával pedig a bronzot.

Mikor Nagy Imre kormányprogramját követően enyhült idehaza a politikai légkör, a tornásznők is kijutottak végre egy világbajnokságra. Rómában a vébén Keleti Ágnes olimpiai győzteshez méltón tornászott, első lett felemáskorláton és aranyérmet nyert a kéziszercsapat tagjaként is. A tornában, mint minden pontozásos sportágban, a következő versenyek szempontjából rendkívül jelentős, hogy ki miként iratkozik be a bíráknál. Egy világ-, vagy olimpiai bajnoknak nagy a tekintélye, őt kevésbé merik lepontozni. Persze, mint a jelenben, régebben is sok mindentől függött a pontérték. Nemcsak a produkciótól. Nincs verseny, amelyen ne érződne, milyen szövevényes viszonyok hálózzák be a bírói kart, ki mindenki és mi minden dönt abban, hogy egy tizeddel többet, vagy kevesebbet kapjon a tornász.

A melbourne-i olimpián például számított a magyarok nemzeti hovatartozása. Szerte Ausztráliában ünnepelték sportolóinkat, akik egy olyan országot képviseltek, amely 1956 októberében szembe mert szállni az elnyomóival, fegyvert fogott az ezerszeres túlerőben lévő szovjet hadsereg ellen. Igaz, a forradalom elbukott, de a magyarok iránti tisztelet és megbecsülés ott élt az egész világban. Ez persze nem jelentette azt, hogy a mieinket a sportpályán előnyben részesítették volna, de tornásznőinknek aligha kellett tartaniuk attól, hogy lepontozzák őket, mint ez történt az előző játékokon, Helsinkiben.

Hogyan is volt Melbourne-ben? Két szemtanú, Szepesi György és Lukács László "Négyszemközt négy olimpiával" című könyvében ez a beszámoló jelent meg:
"December 5. volt, az egyéni tornaversenyek döntőjének napja. A heidelbergi olimpiai falu egyik bungallójának ablakán halk kopogtatással ébresztették a lányokat: Siessetek gyerekek, nyolc órára Melbourne-ben kell lennünk! Már közel két napja nem mozdultak ki a magyar tornásznők az olimpiai faluból. Tornaruhájukat varrták, hogy minél csinosabbak legyenek a döntőn, olvasgattak, közben óránként 5-6 perces gimnasztikát illesztettek a programjukba. A többiek különösen Keleti Ágnes mozgását figyelték: ő akár olimpiai bajnokságot is szerezhet, ha kifutja legjobb formáját.

Keleti elsőnek állt készen a reggeli után. - Induljunk már - sürgette a többieket s közel húsz esztendős tornász pályafutása alatt most látszott először idegesnek. - Egy pillanatra nem húnytam le a szememet ezen az éjszakán - mesélte az autóbuszon. - Minden eszembe jutott. Az első válogatott kerettagság 1938-ban, s aztán a sok-sok megaláztatás a következő években. De itt most már többről van szó. Itt Melbourne-ben befejezem a versenyzői pályafutásomat.

Kemény, nehéz nap előtt állt a sokszoros magyar bajnoknő, három számban, műszabadgyakorlatban, gerendán és felemáskorláton volt esélye, hogy megszerezze az aranyérmet.

A West Melbourne Stadion, ez a hatalmas fedettcsarnok már a délelőtti versenyekre is zsúfolásig megtelt. Laltinyina? Keleti? - kérdezgették egymástól a tornasport rajongói, hiszen talajon az előírt gyakorlatok után holtversenyben állt az élen a két kitűnő tornász. Nem volt sok idő a töprengésre: a hangosan beszélő Latinyinát szólította. Még a pontozóbírák is tapsolni szerettek volna, amikor a kitűnő szovjet tornásznő befejezte a gyakorlatát. - Nehéz dolgod lesz most, Ági - suttogta maga elé Herpichné, azaz Vali néni, a tornásznők szakvezetője, amikor a pontozóbírák magasra emelték Latinyina gyakorlata után a pontszámokat. De már az első mozdulatok után látni lehetett, hogy Keleti számára ezen a napon nincs lehetetlen. Akrobatikus ugrások, magas fokú, szinte balettszerű táncelemek követték egymást olyan graciőz könnyedséggel, hogy zene nélkül is szinte muzsikált a gyakorlata. De vajon hogyan döntenek a pontozók? Szinte nem akartunk hinni a szemünknek: mind az öt pontozó pontosan ugyanannyit adott Keleti gyakorlatára, mint Latinyináéra. Ilyan azonosságra még nem volt példa a tornaolimpia történetében! S a következő pillanatban a dübörgő taps egyszerre két olimpiai bajnoknőt köszöntött: Latinyinát és Keleti Ágnest, mert a műszabadgyakorlatban mindketten aranyérmet szereztek.

Virágcsokorral és ünnepi szóval fogadták az ebédnél a magyarok az újdönsült olimpiai bajnoknőt Heidelbergben, az olimpiai faluban. - Kérem, ne ünnepeljenek, még hátra van a délután - hárította el az üdvözléseket Keleti és most már nyoma sem volt rajta a reggeli idegeskedésnek. Nyugodt, magabiztos léptekkel az ebédlőterembe sietett s jóízűen megebédelt. - Úgy érzem, nem lesz baj délután sem - jegyezte meg. Nem lett: keleti Ágnes megszerezte ezen a napon a második és harmadik olimpiai bajnokságát is."

Felemáskorláton és gerendán első lett, s ha lóugrásban nem a 23. helyen végez, övé az arany az összetett versenyben is. Így "csak" második lett Latinyina mögött. Még azonban hátra volt egy esély. Az egyéni döntőket követő második napon került sor a kéziszercsapatok versenyének döntőjére. A világbajnok magyar csapat győzelmét szinte biztosra vették a szakemberek s a lányok is kellő önbizalommal indultak a West Melbourne Stadionba. Ekkor azonban robbant a bomba: a buszban Tass Olga rémülten szólt, hogy nincs meg a szalagja! Ennek az esetnek a súlyához tudni kell, hogy a magyar csapat szalaggal a kézben mutatta be gyakorlatát a Budapestről mindegyik versenyző részére több méter hosszú, piros-fehér-zöld szalagot hoztak magukkal. Az indulás előtt a tornásznők az olimpiai falu bejáratánál lévő presszóban még megittak egy kávét. Mint később kiderült, Tass Olga ott lerakta a szalagját. Mikor a buszba szálltak, nem kereste. Ha kereste volna, akkor sem találja, mert - a lányok egybehangzó vélemény szerint - a szalag a presszóban eltűnt a helyéről, feltehetően egy ereklyegyűjtő elemelte.

Most mi lesz? Egy világ omlott össze a csapat tagjaiban. Elvégre hatan öt szalaggal mégsem vonulhatnak ki, s közvetlenül a verseny előtt képtelenség pótolni az eltűnt holmit. Vali néni azonban megtalálta a megoldást: szerzett valahol a csarnokban egy szivárványszínű szalagot és azt adta Tass Olgának. A nézőkben, a pontozókban fel sem ötlött, hogy nem szándékosan vegyítették a magyarok a nemzeti színek közé a szivárványszínt, nyilván úgy vélték, hogy ily módon még érdekesebbé, mutatósabbá teszik a látványt. Ez is történt: fantasztikusan nagy lett a siker. A hófehér tornászruhába öltözött lányok piros-fehér-zöld szalagjai között a szivárványszín csodálatosan érvényesült. Tökéletesen egybehangolt, mutatós táncmozdulataikkal a magyarok elbűvölték a közönséget és a bírói kart. Jóformán nem is kellett izgulni az eredményhirdetéskor, annyira biztosnak tűnt a győzelem. Oly nagy volt a siker, hogy a királyi páholy tiszteletére meg kellett ismételni a gyakorlatot. A lényeg: olimpiai bajnok lett a magyar kéziszercsapat!

Keleti Ágnes ezzel az aranyéremmel búcsúzott a versenyző pályafutástól.
- Nagyon nagy tornásznő volt - mondja róla Kertész Alíz, az egyik csapattárs, aki kéziszerrel olimpiai bajnok lett és teljesítményével hozzájárult a magyar válogatottnak az összes csapatversenyben szerzett második helyéhez. - Keleti bámulatos eleganciával tornászott, csak az volt a baj, hogy csupán három szeren remekelt, lóugrásban szürke produkciót nyújtott és ezért az összetettben nem tudott élre kerülni sem olimpián, sem világbajnokságon. Mindig csodáltam a páratlan akaraterejét és szorgalmát. Érdekes tulajdonsága volt, hogy ha valamiért csak két napot kihagyott az edzéseiből, a kis szünet után jóformán előlről kezdett mindent. Nem a szaltóval folytatta, hanem a bukfenccel. Ő volt egyébként a csapat vezéregyénisége, a Sporthivatal, a párt kedvence. Mindig az történt, amit ő kívánt.
- Ez az igazság - veszi át a szót Tass Olga, aki Melbourne-ben olimpiai bajnoki címe mellé nyert egy bronzot is, lóugrásban. - Hozzá kell azonban tenni, hogy Keleti hajthatatlansága használt a válogatottnak. Ötletei, elképzelései sokat segítettek. Az ő kezdeményezésére foglalkoztunk például intenzíven a mozgáskultúrával, ő vitt el bennünket az artista iskolába. Állandóan kutatta, mit lehetne tenni a további előbbrelépésért. Persze, tudtuk, hogy amikor a csapatért dolgozott, volt abban önös érdek is. A tornában jó csapatteljesítmény nélkül nem lehet kiemelkedő egyéni eredményt elérni. Ha leszerepel a csapat, akkor tagjai közül senki, még ha megfeszül is, nem tud elől végezni.
- Hogy milyen emberként ismertük? Bámulatos akaraterő, önfegyelem jellemezte. Ő volt a vezér, az alattvalók követték. A tornának élt, mindent ennek rendelt alá. Rendkívül céltudatos volt, a táplálkozástól kezdve minden lépését a leendő győzelem kivívása határozta meg. Hihetetlen ambíció fűtötte. Aki bármilyen területen is a világ legjobbja tud lenni, az sajátos egyéniség. Keleti Ágnes is más volt, mint az átlag sportoló. Képtelen volt toleráns lenni, egocentrizmusa maitt nem volt alkalmazkodóképes, csak ő diktálhatott. Nagyrabecsültük, tiszteltük, de tartottunk is tőle.

Keleti Ágnes, ha nem is él idehaza, nélküle nem lenne teljes a "Minden idők legjobb magyar sportolóinak egyesülete". Vitathatatlanul a halhatatlanok közt a helye.