Született 1921-ben, a magyar sport történetének legsikeresebb tornásznője. A kivételes adottságú három kardvívó, Gerevich, Kovács és Kárpáti mögött a magyarok közül ő nyerte a legtöbb olimpiai aranyérmet, szám szerint ötöt. A postásban kezdett tornászni, majd a TFSE és a Bp. Dózsa következett. Első olimpiai győzelmét 1952-ben, Helsinkiben aratta, majd következett a nagy sorozat 1956-ban, Melnbourne-ban, ahol első lett műszabadgyakorlatban (talajon), gerendán és felemáskorláton, ezenkívül tagja volt az olimpiai bajnok kéziszercsapatnak. Nyert még három olimpiai ezüstöt és két bronzot. A világbajnokságokon két első helyet szerzett, a főiskolai világbajnokságokon négyszer lett első. Egyéni összetettben 1947. és 1955. között kilencszer nyert magyar bajnokságot.

Még abban a korban élt és versenyzett, amikor a női torna nem a 30-35 kilós, 13-14 éves gyereklányok sportja volt, hanem a nőies nőké. A mai torna elemeit érett fejjel már nem lehetne végrehajtani, annyira kockázatosak, mi több, kimondottan veszélyeztetik a testi épséget.

Igazat adok a régi idők bajnokainak, akik egybehangzóan állítják, hogy bár az ő időszakukban nem látott a közönség olyan lélegzetelállító bemutatókat, mint manapság, viszont esztétikus, szép, harmonikus volt a női torna és nem fejletlen, aprócska gyereklányok jelentek meg a szereken, hanem érett, formás, felnőtt szép nők. Az akkor torna inkább a jelen ritmikus sportgimnasztikájára emlékeztetett. A korszak tornásznői egészségesen élték le életüket, ízületrendszerük épségben maradt, anyák, nagymamák lettek belőlük. Nagy kérdés, hogy a mai gyermektornásznők milyen állapotban lesznek 40-50 év múlva.

Az Izraelben élő Keleti Ágnes 1996-ban ünnepelte 75. születésnapját és - ezt a magyar tévé közönsége is láthatta egy vele készült riportban - a magas kor nem tette őt öreggé, szellemileg és fizikailag egyaránt friss. Még 1995-ben is végzett edzői munkát, gyerekeket oktatott. Csak 75 évesen választotta a nyugdíjas életformát, de változatlanul sportol, rendszeresen úszik és fut.

Tass Olga, az egykori olimpiai bajnok csapattárs mondta el róla, hogy amikor a melbourne-i olimpiát követően Izraelben telepedett le, meghívták tanárnak a Testnevelési Főiskolára, később megbízták az izraeli női tornászválogatott edzéseinek irányításával. Egyéniségéből adódóan azonban szembe került a szövetség vezetőivel - Keleti Ágnes sosem tudott kompromisszumokat kötni - és távozott a válogatott éléről.

Ő maximálisan elítélte a jelenlegi gyermektornát, ellene volt mindenfajta gyilkos igénybevételnek. Természetesen nem az akrobatikát akarta kirekeszteni a gyakorlatokból, de ezt esztétikus, táncos mozgással kívánta egybehangolni. A főiskolán tanított tovább és nevelte két fiát. Izraelben ment férjhez egy ottani magyarhoz. Évtizedeken át nem jött haza, csak akkor lépte át újra a magyar határt, amikor megtörtént nálunk a rendszerváltás. Azóta viszont többször is megfordult idehaza. Életének 75 esztendejéből négy évtizedet töltött el Izraelben, harmincöt esztendős volt, amikor ott letelepedett.

Az akkori életkora is jelzi, hogy annakidején nem a gyerekeké, hanem a nőké volt a torna, hiszen 35 esztendősen, a melbourne-i olimpián jutott fel a csúcsok csúcsára. Hol van ma nem 35, hanem 25 éves tornásznő?! Keleti az akkori korszak megítélése szerint rettenetesen fiatal, mindössze 17 éves volt, amikor 1938-ban bekerült a női tornász válogatott keretbe. Nem a válogatott csapatba, hanem csak a keretbe! De így is csodaszámba vették ezt a teljesítményt. Ma ebben a korban lassan kiöregszik a tornásznő, hiszen a 14-15 évesek uralják a világ élmezőnyét. Akkortájt legalább húsz évesnek kellett lenni, hogy bárki is eredményessé váljon. Keleti Ágnes tudása azonban csak sokára teljesedhetett ki, mert a negyvenes évek megalázó zsidótörvényei miatt nem fejthette ki képességeit.

Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia a bizonyításra. A világháborút követően már nem a származása akadályozta a sikerek elérésében, hanem az a sportpolitika, amely elzártságban tartotta a magyar sportolók egy részét. Tornásznőink 1948-ban, a londoni olimpián szerepelhettek először világversenyen. Keleti Ágnes mint a válogatott vezéregyénisége utazott ki Londonba, aztán csak a lelátóról nézhette végig a versenyt, mert egy edzésen megsérült a bokája.

Következett egy világbajnokság 1950-ben, de erre nem küldték ki a magyar tornásznőket. Rákosiék szemében még a svájci Bázel is az imperializmus egyik bástyája volt, tehát mit keresnének ott a mi versenyzőink?!
Keleti Ágnes már 31 esztendős volt, mire megmutathatta, mire is képes a nemzetközi mezőnyben. Addigra már elvégezte a Testnevelési Főiskolát, mi több, tanár lett a TF-en. Az 1952. évi helsinki olimpián is tanári módon versenyzett. Így írt erről Feleki László az olimpiai élményeit összegyűjtő "Tizenhat nap" című könyvében:
"Következett a talajtorna. A számok azt mondták, hogy Keletinek 9,7-nél jobbat kell elérnie ahhoz, hogy megelőzze Gorohovszkaját, a legjobb szovjet tornásznőt. Keleti tudása megalapozott, évtizedes komoly munka áll mögötte. Csend támad, amikor a neve hallatszik. A sovány, izmos, karcsú fekete tornásznő a balerina könnyedségével és ugyanakkor acélos ruganyossággal kezdi meg a gyakorlatát. Könnyed, ritmikus mozgással. Csupa báj, csupa grácia. Aztán egyre nehezebb elemekben folytatódik a mozgás, a nagy erőt és akrobatikus ügyességet megkívánó mozdulatok valamilyen magától értetődő természetességgel olvadnak bele a művészi táncmozdulatokba. Kézállások, henger, spárga, mérleg, ugrások... Olyan ez, mint a torna költeménye, az erő, a szépség, az ügyesség legmagasabb rendű kifejezése, ami a sportban csak elképzelhető. Művészi átélés, fölényes biztonság sugárzik minden mozdulatából. A közönség szinte lélegzetfojtva figyeli a páratlan látványt. S amikor befejezi a gyakorlatát, a közönség tombol. A zúgó tapsviharban alig hallatszik a síp hangja, de a pontozók máris emelik a táblájukat: két 10-es, egy 9,9-es, egy 9,8-as és egy 9,6-os tábla... Győzelem!!! - Végre - mondja boldogan és halkan Keleti Ágnes. - Mióta várok erre a pillanatra. Ezért érdemes volt... Tudjuk, mire gondolt. Érdemes volt több, mint egy évtizeden keresztül törhetetlen szorgalommal dolgozni, tanulni, tökéletesíteni magát. Mennyi ideig tartott a gyakorlat? Pontosan egy perc és 29 másodpercig. Ezért az alig másfél percért dolgozott annyi esztendeig. A legenda szerint egy kínai költő tíz évig dolgozott négy szép verssoron. Egy tornásznő is tud tíz esztendeig dolgozni szép másfél percért... Egy kis ürömcsepp az örömbe: Keletit nagyon lepontozzák a gerendán. Két pontozó is 9,9-et ad, de vannak, akik egészen keveset s ezzel 9,53 lesz az összpontszáma..."

Hja, kérem, a torna már akkor is pontozásos sportág volt... De a lepontozás ellenére Keleti bronzérmet kapott a gerendán és ugyanez jutott neki felemáskorláton, teljesítményével pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat megszerezze az ezüstérmet, kéziszer gyakorlatával pedig a bronzot.

Mikor Nagy Imre kormányprogramját követően enyhült idehaza a politikai légkör, a tornásznők is kijutottak végre egy világbajnokságra. Rómában a vébén Keleti Ágnes olimpiai győzteshez méltón tornászott, első lett felemáskorláton és aranyérmet nyert a kéziszercsapat tagjaként is. A tornában, mint minden pontozásos sportágban, a következő versenyek szempontjából rendkívül jelentős, hogy ki miként iratkozik be a bíráknál. Egy világ-, vagy olimpiai bajnoknak nagy a tekintélye, őt kevésbé merik lepontozni. Persze, mint a jelenben, régebben is sok mindentől függött a pontérték. Nemcsak a produkciótól. Nincs verseny, amelyen ne érződne, milyen szövevényes viszonyok hálózzák be a bírói kart, ki mindenki és mi minden dönt abban, hogy egy tizeddel többet, vagy kevesebbet kapjon a tornász.

A melbourne-i olimpián például számított a magyarok nemzeti hovatartozása. Szerte Ausztráliában ünnepelték sportolóinkat, akik egy olyan országot képviseltek, amely 1956 októberében szembe mert szállni az elnyomóival, fegyvert fogott az ezerszeres túlerőben lévő szovjet hadsereg ellen. Igaz, a forradalom elbukott, de a magyarok iránti tisztelet és megbecsülés ott élt az egész világban. Ez persze nem jelentette azt, hogy a mieinket a sportpályán előnyben részesítették volna, de tornásznőinknek aligha kellett tartaniuk attól, hogy lepontozzák őket, mint ez történt az előző játékokon, Helsinkiben.

Hogyan is volt Melbourne-ben? Két szemtanú, Szepesi György és Lukács László "Négyszemközt négy olimpiával" című könyvében ez a beszámoló jelent meg:
"December 5. volt, az egyéni tornaversenyek döntőjének napja. A heidelbergi olimpiai falu egyik bungallójának ablakán halk kopogtatással ébresztették a lányokat: Siessetek gyerekek, nyolc órára Melbourne-ben kell lennünk! Már közel két napja nem mozdultak ki a magyar tornásznők az olimpiai faluból. Tornaruhájukat varrták, hogy minél csinosabbak legyenek a döntőn, olvasgattak, közben óránként 5-6 perces gimnasztikát illesztettek a programjukba. A többiek különösen Keleti Ágnes mozgását figyelték: ő akár olimpiai bajnokságot is szerezhet, ha kifutja legjobb formáját.

Keleti elsőnek állt készen a reggeli után. - Induljunk már - sürgette a többieket s közel húsz esztendős tornász pályafutása alatt most látszott először idegesnek. - Egy pillanatra nem húnytam le a szememet ezen az éjszakán - mesélte az autóbuszon. - Minden eszembe jutott. Az első válogatott kerettagság 1938-ban, s aztán a sok-sok megaláztatás a következő években. De itt most már többről van szó. Itt Melbourne-ben befejezem a versenyzői pályafutásomat.

Kemény, nehéz nap előtt állt a sokszoros magyar bajnoknő, három számban, műszabadgyakorlatban, gerendán és felemáskorláton volt esélye, hogy megszerezze az aranyérmet.

A West Melbourne Stadion, ez a hatalmas fedettcsarnok már a délelőtti versenyekre is zsúfolásig megtelt. Laltinyina? Keleti? - kérdezgették egymástól a tornasport rajongói, hiszen talajon az előírt gyakorlatok után holtversenyben állt az élen a két kitűnő tornász. Nem volt sok idő a töprengésre: a hangosan beszélő Latinyinát szólította. Még a pontozóbírák is tapsolni szerettek volna, amikor a kitűnő szovjet tornásznő befejezte a gyakorlatát. - Nehéz dolgod lesz most, Ági - suttogta maga elé Herpichné, azaz Vali néni, a tornásznők szakvezetője, amikor a pontozóbírák magasra emelték Latinyina gyakorlata után a pontszámokat. De már az első mozdulatok után látni lehetett, hogy Keleti számára ezen a napon nincs lehetetlen. Akrobatikus ugrások, magas fokú, szinte balettszerű táncelemek követték egymást olyan graciőz könnyedséggel, hogy zene nélkül is szinte muzsikált a gyakorlata. De vajon hogyan döntenek a pontozók? Szinte nem akartunk hinni a szemünknek: mind az öt pontozó pontosan ugyanannyit adott Keleti gyakorlatára, mint Latinyináéra. Ilyan azonosságra még nem volt példa a tornaolimpia történetében! S a következő pillanatban a dübörgő taps egyszerre két olimpiai bajnoknőt köszöntött: Latinyinát és Keleti Ágnest, mert a műszabadgyakorlatban mindketten aranyérmet szereztek.

Virágcsokorral és ünnepi szóval fogadták az ebédnél a magyarok az újdönsült olimpiai bajnoknőt Heidelbergben, az olimpiai faluban. - Kérem, ne ünnepeljenek, még hátra van a délután - hárította el az üdvözléseket Keleti és most már nyoma sem volt rajta a reggeli idegeskedésnek. Nyugodt, magabiztos léptekkel az ebédlőterembe sietett s jóízűen megebédelt. - Úgy érzem, nem lesz baj délután sem - jegyezte meg. Nem lett: keleti Ágnes megszerezte ezen a napon a második és harmadik olimpiai bajnokságát is."

Felemáskorláton és gerendán első lett, s ha lóugrásban nem a 23. helyen végez, övé az arany az összetett versenyben is. Így "csak" második lett Latinyina mögött. Még azonban hátra volt egy esély. Az egyéni döntőket követő második napon került sor a kéziszercsapatok versenyének döntőjére. A világbajnok magyar csapat győzelmét szinte biztosra vették a szakemberek s a lányok is kellő önbizalommal indultak a West Melbourne Stadionba. Ekkor azonban robbant a bomba: a buszban Tass Olga rémülten szólt, hogy nincs meg a szalagja! Ennek az esetnek a súlyához tudni kell, hogy a magyar csapat szalaggal a kézben mutatta be gyakorlatát a Budapestről mindegyik versenyző részére több méter hosszú, piros-fehér-zöld szalagot hoztak magukkal. Az indulás előtt a tornásznők az olimpiai falu bejáratánál lévő presszóban még megittak egy kávét. Mint később kiderült, Tass Olga ott lerakta a szalagját. Mikor a buszba szálltak, nem kereste. Ha kereste volna, akkor sem találja, mert - a lányok egybehangzó vélemény szerint - a szalag a presszóban eltűnt a helyéről, feltehetően egy ereklyegyűjtő elemelte.

Most mi lesz? Egy világ omlott össze a csapat tagjaiban. Elvégre hatan öt szalaggal mégsem vonulhatnak ki, s közvetlenül a verseny előtt képtelenség pótolni az eltűnt holmit. Vali néni azonban megtalálta a megoldást: szerzett valahol a csarnokban egy szivárványszínű szalagot és azt adta Tass Olgának. A nézőkben, a pontozókban fel sem ötlött, hogy nem szándékosan vegyítették a magyarok a nemzeti színek közé a szivárványszínt, nyilván úgy vélték, hogy ily módon még érdekesebbé, mutatósabbá teszik a látványt. Ez is történt: fantasztikusan nagy lett a siker. A hófehér tornászruhába öltözött lányok piros-fehér-zöld szalagjai között a szivárványszín csodálatosan érvényesült. Tökéletesen egybehangolt, mutatós táncmozdulataikkal a magyarok elbűvölték a közönséget és a bírói kart. Jóformán nem is kellett izgulni az eredményhirdetéskor, annyira biztosnak tűnt a győzelem. Oly nagy volt a siker, hogy a királyi páholy tiszteletére meg kellett ismételni a gyakorlatot. A lényeg: olimpiai bajnok lett a magyar kéziszercsapat!

Keleti Ágnes ezzel az aranyéremmel búcsúzott a versenyző pályafutástól.
- Nagyon nagy tornásznő volt - mondja róla Kertész Alíz, az egyik csapattárs, aki kéziszerrel olimpiai bajnok lett és teljesítményével hozzájárult a magyar válogatottnak az összes csapatversenyben szerzett második helyéhez. - Keleti bámulatos eleganciával tornászott, csak az volt a baj, hogy csupán három szeren remekelt, lóugrásban szürke produkciót nyújtott és ezért az összetettben nem tudott élre kerülni sem olimpián, sem világbajnokságon. Mindig csodáltam a páratlan akaraterejét és szorgalmát. Érdekes tulajdonsága volt, hogy ha valamiért csak két napot kihagyott az edzéseiből, a kis szünet után jóformán előlről kezdett mindent. Nem a szaltóval folytatta, hanem a bukfenccel. Ő volt egyébként a csapat vezéregyénisége, a Sporthivatal, a párt kedvence. Mindig az történt, amit ő kívánt.
- Ez az igazság - veszi át a szót Tass Olga, aki Melbourne-ben olimpiai bajnoki címe mellé nyert egy bronzot is, lóugrásban. - Hozzá kell azonban tenni, hogy Keleti hajthatatlansága használt a válogatottnak. Ötletei, elképzelései sokat segítettek. Az ő kezdeményezésére foglalkoztunk például intenzíven a mozgáskultúrával, ő vitt el bennünket az artista iskolába. Állandóan kutatta, mit lehetne tenni a további előbbrelépésért. Persze, tudtuk, hogy amikor a csapatért dolgozott, volt abban önös érdek is. A tornában jó csapatteljesítmény nélkül nem lehet kiemelkedő egyéni eredményt elérni. Ha leszerepel a csapat, akkor tagjai közül senki, még ha megfeszül is, nem tud elől végezni.
- Hogy milyen emberként ismertük? Bámulatos akaraterő, önfegyelem jellemezte. Ő volt a vezér, az alattvalók követték. A tornának élt, mindent ennek rendelt alá. Rendkívül céltudatos volt, a táplálkozástól kezdve minden lépését a leendő győzelem kivívása határozta meg. Hihetetlen ambíció fűtötte. Aki bármilyen területen is a világ legjobbja tud lenni, az sajátos egyéniség. Keleti Ágnes is más volt, mint az átlag sportoló. Képtelen volt toleráns lenni, egocentrizmusa maitt nem volt alkalmazkodóképes, csak ő diktálhatott. Nagyrabecsültük, tiszteltük, de tartottunk is tőle.

Keleti Ágnes, ha nem is él idehaza, nélküle nem lenne teljes a "Minden idők legjobb magyar sportolóinak egyesülete". Vitathatatlanul a halhatatlanok közt a helye.