Időnként még ma is látni a televízióban egy, az ötvenes évekbeli filmhíradó részletet: a nagy magyar kardvívó válogatott tagjai bemelegítésként, sorba állított tonett székek akadálypályáján szökdécselnek végig, páros lábbal ugorva át a támlák fölött.

Egy tonett szék támlája, testvérek között is legalább egy méter magasan van a földtől. E hihetetlenül ruganyos szöcskék ráadásul nem is mai csirkék.

Egyikük például az a fekete lenyalt hajú, kissé keszeg, sovány testalkatú éppen negyvenkét éves, Kovács Pál.
Mai negyvenesek, lehet utána csinálni a gyakorlatot.
Persze, közben félénken megjegyzem, hogy Pali bátyánk tizenhat éves korában 175 centimétert ugrott magasba és 17,1-et futott 110 gáton. És tette ezt 1928-ban, úgyhogy kéretik ezeket az eredményeket az akkori idők bajnokainak eredményeihez viszonyítani.

Mindez már Budapesten történt, Toldy-gimnazista korában. És amolyan kárpótlásféle volt a vívás helyett. Ilyen adottságokkal természetesen atlétának készült, no meg azért is, mert ehhez a sportághoz a tehetségen kívül jószerivel akkor csak egy klottgatya kellett, meg egy pár tornacipő. A vívás pedig...

Amikor egy, még Debrecenben, ahol felnőtt, az Arany Bika báltermében megejtett kardbemutató után Palit elragadta a hév, özvegy édesanyja csak nagy nehézségek árán tudta előteremteni a felszerelés és két hónapi tandíj árát. Akkor úgy látszott, kardja örökre a fogason marad, s rozsda marja majd.

Ám később mégiscsak kamatozott az a két hónap. A szenvedély utat tört magának. És Kovács Pál 1931-ben azzal mutatkozott be a magyar kardbajnokságon, hogy 5:1-re legyőzte az akkori egyik legnagyobb vívófenomént, Jekkelfalussy-Piller Györgyöt. Kovácsnak jószerivel ez volt az egyetlen győzelme, Pillernek meg az egyetlen veresége.

Viszont legalább Piller megjegyezte magának egy életre.
Piller akkoriban Borsody mester tanítványa volt, mégpedig a legkedvesebb. Mint nem éppen fiatal testőrtisztet vezényelték a Spotiba (Sporttanárképzőbe), ahol Borsody, Santellivel és az olasz kardvívás híveivel ellentétben egy "igazi" magyar kardvívást, a saját művét, az úgynevezett csukóvívást oktatta.

Hogy végül is mi "az egyedül üdvözítő" a kardvívásban, azt ma sem tudni. De az sokszorosan igazolt tétel, hogy Santelli iskolája mellett és azzal ellentétben is, Borsody iskolájával is fel lehet jutni a legmagasabb csúcsokra is.

Az egyik legnagyobb csúcs Jekkelfalussy-Piller volt. Igazi üstökös.
De ő harminckettőben olimpiát nyert és visszavonult. Egy véletlen folytán 1933-ban, éppen idehaza, a Margitszigeten, az Európa-bajnokságon egyszer még felizzott, aztán elmúlt. De ekkor már ezen az Európa-bajnokságon ott volt mellette a győztes csapatban egy igencsak jóképességű újonc, Kovács Pál.

Akit, mint fiatal katonatisztet (ez különben Somogyi vezérezredes "heppje" volt: minden, kicsit is tehetségesnek tartott tisztet azonnal a Spotiba küldetett) a Sporttanárképzőbe, Borsody mester keze alá vezényelték.
És életének ez volt alighanem a döntő pillanata.
Borsody a maga birodalmában ugyanolyan pápája volt a kardvívásnak, mint Santelli és Gerentsér a magáéban. Látszólag kevesebbet épített a technikára és másféle technikát is oktatott, mint a Maestro. Több volt benne a taktika, az ellenfél gyengéinek a kifigyelése, a páston való "látás", az ész, a stratégia. Ami persze megint csak kifogástalan technikai képzettséggel volt érvényre juttatható.

Kovács Pál a helyén volt. Borsody keresve sem találhatott volna alkatilag alkalmasabb médiumot - Kovács pedig testre (és lélekre) szabottabb vívóstílust.
Ezért jöhetett létre azután a csoda.
Ahogy Gerevich Aladár a nagy Maestro álmát testesítette meg, s maga volt a technikai tökéletesség, úgy Kovács Pálban öltött testet mindaz, amit a másik géniusz, Borsody talált meg a vívásban: az értelem és a technika csodálatos ötvözetét.

Talán a legjellemzőbb, ahogy első egyéni világbajnoki címét nyerte. (1935-ben először magyar bajnok, 1937-ben világbajnok.) Az olasz Masciottával vívott vagy-vagy asszót, magyarán, ha veszít, fuccs a világbajnoki címnek. És Masciotta már 4:1-re vezetett.

"Már azt hittem, vége, odavan a világbajnokságom" - mesélte később. De nem adta fel. Második szándékú támadásaival szinte megőrjítette ellenfelét. És győzött.

A második szándék a víváshoz nem értőnek talán nem mond sokat. De azért kiérthető belőle, hogy én, a támadó úgy teszek, mintha... de eszem ágában sincs támadni, csak kiugratom az ellenfelet, hadd jöjjön ő, akkor aztán kivédem, visszavágok, felnégyelem... Szóval ez már nem az a fajta vívás, hogy nekiugrok és megvágom. Itt már az ész, a ravaszdi ész már igencsak kombinál.

Nem véletlenül becézik ekkor már Fuxinak. Többet ésszel, mint erővel. Amikor kell, akkor persze erővel is bírja. Jobban, mint mások. De a neve (vajon ki mondta rá először?!) egész vívói (talán civil, valóságosat is?) lényét tökéletesen kifejezi.

Már a megjelenése is úgyszólván "az ellenség megtévesztését" szolgálta. Mert egyáltalán nem volt sportos alkat. Született, tipikus értelmiségi volt. Nem túl széles, sőt enyhén ejtett váll, amelyhez ráadásul általában raglán szabású felöltőt választott, lassú, könnyed járás, eleresztett, laza, természetes, kicsit púpos tartás. Az arcán csaknem állandó félmosoly, a szeme mosolyog inkább, a szeme sarkában ilyenkor összefutnak és elmélyülnek a szarkalábak, de kitartóan hiúzként figyel.

Halkan beszél és soha nem kiabál, enyhén mintha néha raccsolna is.... De lehet, hogy ez csak attól van, hogy szavajárása: "Kérlekszépen...", amit egy kicsit kh-ázva ejt. Ez a kérlekszépen persze leginkább csak arra szolgál, hogy míg kimondja, addig is ideje legyen gondolkodni a válaszon. Mert mindig meggondolja a válaszait. Mint a páston minden akcióját. Megfontolt és higgadt. Kötélidegei vannak. Amikor más már fölrobbanna, Fuxi akkor még csak ott tart: "Kérlekszépen ez nem való..."

Sokáig azt hittük, tényleg halvérű.
Aztán egyszer ő vitt bennünket, az ifjúsági kardcsapatot, a saját öreg BMW-jén egy bajnoki fordulóra. Akkor ilyen időket éltünk. És ilyenek voltak a nagy bajnokok. Hol Berczelly hurcolászott a Topolinóján, hol a Fuxi. És nem vettük észre, hogy tehernek éreznék. Szóval ültünk a BMW-ben (ha már akkor is ennyi eszünk lett volna, s lettek volna autók Magyarországon, hát fölfigyelhettünk volna már a gépre is: egy hosszú orrú, 1937-es kupé volt, tehát igencsak "dögös" darab még öregkorára is), és mentünk valahová Csepelre. Valahová, de úgy, hogy át kellett szelnünk egy HÉV-vonalat. És jött a szerelvény, meglehetős lendülettel, de mi is igyekeztünk derekasan a keresztezés, az átjáró felé. Elég véleményes volt a dolog, már-már vártuk volna, hogy Pali bácsi netán lassít, ehelyett megszólalt:
- Na, lökjem át előtte a szekeret?!...
Belénk szorult a félsz.
De nem várt választ. Gázt adott és "átlökte a szekeret".
Akkortól néztünk rá más szemmel, akkortól értettük meg, milyen "nagy játékos".

Különben a bridzspartnereinek is volt mindig egy ilyen érzésük.
A világháborúból kissé késve érkezett vissza. Két év hadifogság után. Borsody már nem élt, így Szűts János, majd az "öreg" Skaliczky volt a mestere. Ekkor azonban ennek már nemvolt perdöntő jelentősége. Fuxit már nem kellett tanítani. Csak formában kellett tartani. A kezében és a fejében már minden benne volt, amit Borsody csak adhatott.

A londoni olimpia Gereviché. Kettőjük csörtéje döntött, s néhány szakember szerint Kovács volt közelebb ennek a csörtének a megnyeréséhez - mégis Aladár győzött. A többi már csak "formaság" volt, hiszen akkor a magyarok annyival jobbak voltak ellenfeleiknél, hogy nem lehetett remélni, hogy Alit bárki is megállítja a győzelemhez vezető úton. A franciák vezetője, Grossier azonban Kovács Pálról tartotta érdemesnek följegyezni: "Gerevich nyert, de Kovács tette rám a jobb benyomást. Minden vágása tudatos, ésszerű és nem reflexként hajtja azokat végre. Elemzi ellenfele pengejátékát és közben a legmegfelelőbb vágást alkalmazza, Pinton elleni asszójában különösképpen felismerhettük művészi tökéletességig csiszolt iskolázottságát. Könnyed kardkezelése és technikája mutatja, hogy bámulatosan erős vívó. Olyan, aki ki tudja használni ellenfele sebezhető pontjait..."

Helsinkiben megint Kovács, kontra Gerevich. Meg Berczelly.
Fuxit ezúttal nem tudják megállítani. Óriási formában van, szinte minden találata után felzúg a taps. Már csak Pinton van hátra és...
Pinton.
Már élete első válogatottságán találkozott vele. Harmincháromban a Margitszigeten, Londonban Pintont húzták fel elébe, a második helyre.
És Pinton máris 4:2-re vezet.
Már megint Gerevich áll közelebb az aranyéremhez. A döntő végén vagyunk.
Két perc van hátra a vívóidőből.
Pinton ráér. Kovácsnak kell támadnia. Támad is: találat. Aztán mégiscsak megpróbálja kicsalogatni Pintont. Azzal a bizonyos második szándékkal. De Pinton nem jön. Vagy mégis?!...
Szerencséjére jött. 4:4.
Rajta!
Még a levegőben szállt a vezényszó, amikor Kovács fejvágása már koppant Pinton fejvédjén.
Merthogy flesselni is tudott. Egy ilyen atléta?!...
Szenvedélye volt a vívás.
Az életét tette rá.
Már Gerevichnél írtam, de itt is ismételnem kell, hogy Tatán, az edzőtáborban, ha mi gyerekek pihenni akartunk, akkor csak őket kellett beugrasztanunk egy kis falazásra. Mert a vívásra soha nem voltak restek. Mert egy Kovács Pálnak az a vívásbeli "tyúk vagy a tojás" probléma, hogy az egyenes vágást lehet-e védeni a falnál, vagy sem, élete végéig szenvedélyesen megoldandó feladat maradt. Illetve ő tudta (és be is mutatta nekünk) az egyik lehetséges választ.

A Helsinkit követő évben megint veretlenül nyeri meg, ezúttal a világbajnokságot. "Kovács nemcsak a legjobb, hanem a legrokonszenvesebb vívója is a világnak!" - harsogják a lapok az olasz vívószövetség elnökének véleményét. És idézik a belga Van der Hoevent, a nemzetközi szövetség technikai főnökét is: "Két olyan vívó van ma a világon, akinek nincs szüksége versenybíróságra. Az egyik D'Oriola, a másik Kovács Pál. Mert minden találatuk tiszta és vitathatatlan."

Fuxi alkatától különben is idegen a reklamáció.
Ha nem vívna tisztán, az életben nem tudná bemagyarázni a zsűrinek egyetlen találatát sem.
A háború után a katonából civil lett.
A legcivilebb civil, akit valaha is láttam. A halála előtt kapott nyugalmazott dandártábornoki cím azonban azt sejteti, érzéki csalódásban vagyunk Pali bácsival katonai teljesítményeit illetően is: a született polgárban nyilván egy oroszlán lelke lakozott. Ámde mi a katonát csak hallomásból ismertük.

A valóság számunkra a Quint eszpresszó volt, és a szerény mosolyú tulaj, a meghitt kis kávézó csendes asztalánálbr. Mielőtt persze ehhez az asztalhoz leülhetett, néhány apróbb vívóproblémát meg kellett oldania. A válogatottban ugyanis, éppen különleges tehetsége folytán, a legnehezebb feladat mindig neki jutott. Valahogy mindig ő volt a szikla, amelyre a csapat épült, bárki lett légyen is benne.

Ötvenötben például, amikor Gerevich közölte a világbajnoki csapatdöntőben, hogy nem tud védeni. Sőt be is bizonyította a helyszínen (másnap megnyerte az egyénit), akkor a csapatot Fuxi mentette meg (no meg a többiek), az utolsó csörte ugyanis az övé volt.

A jobb kezének a hüvelykujja egy összecsapásnál kifordult, alig tudta fogni a kardot. Egy darab madzaggal kötötte oda aztán a markolatot valahogy a tenyeréhez, hogy vívni tudjon. (Később, pályafutása végéig mindig szüksége volt erre az ekkor már szalagra.)
Nyolc-hétre vezettünk, de nyerni kellett, és Ferrari volt az ellenfél.

Akit természetesen elengedett három-egyre. Mintha csak vesztésre álló csörtében jönne meg az ihlete. Fuxin az izgalomnak nyoma sem látszott. Halálos nyugalommal lépegett előre-hátra a páston, figyelt, védett és visszavágott.

Valahogy a kígyó tartja így sakkban az egeret, amelyet reggelire szemelt ki.
Négy-háromra már Fuxi vezetett. Aztán fejcsel-oldalvágás, flessel... és kezet is foghattak.

Első házasságából született két fiából kiváló vívó lett. Azt hiszem ez a helyes, ha így írom.
A Papa ugyanis, akit persze érdekelt azért, hogy fiai a nyomdokába lépnek, maga nem folyt bele az oktatásukba. Ráhagyta azt Forró Sándorra és másokra.

Attila így is kétszeres egyéni bajnok, csapatvilágbajnok lett, és Tamás szintén nemzetközi klasszis, válogatott. Amúgy pedig Bay Béla nyomába eredet: több mint tíz éve a magyar vívás sikeres szakvezetője.
Fuxi Rómában még vívott a csapatban.
Aztán a magyar Vívó Szövetség elnöki tiszte várt rá. Majd számos megtisztelő, más feladat. A Nemzetközi Vívó Szövetség. Alelnök, majd örökös tiszteletbeli alelnök...
A vívás az élete maradt - ha a világ közben változott is.
Ha voltak is a magyar vívásnak hullámvölgyei, ő ragaszkodott az elveihez.

Emlékszem, csapatvezető volt, s talán éppen Varsóba mentek, az akkor legnehezebb kardversenyre. Már volt televízió, a riporter azt kérdezte:
- Milyen eredményt vár a csapattól?
- Hát... Kérlekszépen... Győzni szeretnénk...

A kérdező majdnem csuklani kezdett az ekkor már szokatlan nyíltságtól:
- De hát, ha nem sikerül... vetette közbe.
- Kérlekszépen ez előfordulhat - mondta Pali bá. - De hát, ha nem győzni akarnánk, akkor miért mennénk ki?!

Amíg ő vívott, addig ez soha nem volt kérdés.