Született 1953-ban, a tornasportban a lólengés egyeduralkodójává vált. Az 1973. évi Európa-bajnokságtól egészen az utolsó versenyéig, az 1980. évi moszkvai olimpiáig sem világ-, sem Európa-bajnokságon, sem olimpián nem talált legyőzőre. Háromszoros világbajnok (1974. 1978. 1979), háromszoros Európa-bajnok (1973, 1975, 1977), győzött az 1976. és az 1980. évi olimpián. Háromszor nyert egyéni összetett magyar bajnokságot, háromszor (1974. 1978. 1980) választották az év sportolójának Magyarországon.

Beszélgettünk Magyar Zoltánnal a sportolói pályájáról, a jelen hétköznapjairól, aztán az interjút követő napon meglepetésemre ismét találkoztam dr. Magyar Zoltánnal - de ezúttal egyoldalú volt a beszélgetés: csak hallgathattam és nézhettem. Az egykori olimpiai bajnok állatorvosként a tévé délelőtti műsorának volt a vendége. Nem akarom misztifikálni a televíziót, de az kétségtelen, ha valakit szakértőként meghívnak a stúdióba, akkor az nem lehet akárki, annak sokat kell tudnia a szakmájáról. Hiszen ország világ ellenőrzi, hogy okos tanácsokat ad-e; figyelik a kollégák, a hozzáértők, vajon helyt-álló-e, amit mond. Mert ha nem... Mindenesetre annyi biztos, hogy Magyar Zoltán tévé-szereplésének kedvező volt a visszhangja. Feltehetően azért, mert érti a dolgát.
- Mióta gyógyít állatokat?
- Jó tíz éve annak, hogy megkaptam a diplomámat és elkezdtem állatorvosként dolgozni.
- Immár egy évtizede? Hiszen nemrég még versenyzett és emiatt később kezdte az egyetemet.
- Igen, 26 esztendős múltam, amikor 1980-ban beiratkoztam és 1985-ben végeztem.
- Nem volt furcsa 26 esztendősen beülni a jóval fiatalabbak közé, világelső sportolóként beolvadni egy diáktömegbe?
- Nem, hiszen ezt akartam. Életcélom volt az állatorvosi diploma megszerzése. Ennek ugyanúgy alárendeltem az életemet, mint annak idején a tornának.
- Egyetemistaként érezte a sportolói múlt jó hatását?
- Induláskor úgy véltem, hogy a sportolásban kialakult koncentráló képességem, akarerőm segíti majd a tanulást. Hamarosan rájöttem, hogy egészen más naponta nyolc órát tornászni és más nyolc órát ülni a könyvek fölött. Sőt, a múltam bizonyos értelemben még nehezítette is, hogy lecövekeljek az íróasztalnál, hiszen addig a mozgás volt a lételemem. Azért sem volt könnyű az egyetem, mert hosszú évek teltek el azóta, hogy kikerültem az iskolapadból. Újra meg kellett tanulnom tanulni.
- Tehát inkább a hátrányát érezte a sportpályafutásának?
- Nem, nem, ilyesmit nem mondanék. A sport megnövelte az önmagammal szemben támasztott igényeimet. Szellemi tőkét tudtam kovácsolni abból, hogy megismertem a világot és megismertem önmagamat. Kialakult bennem, hogy milyen körben állom meg a helyemet, melyik az a hivatás, ami leköt. A sportnak köszönhetem azt is, hogy megtaláltam a helyem az életben. Általános iskolás gyerekként olyan társakhoz csapódtam, akik mindennel törődtek, csak a tanulással nem. Ha nem kezdek el tornászni, olyan maradok, mint amilyenek ők voltak.
- Az évfolyamtársak befogadták, nem tartottak bizonyos távolságot amiatt, hogy Ön idősebb náluk, mi több, olimpiai bajnok?
- Gyorsan oldódott a légkör. Amikor évfolyamtársaim tapasztalták, hogy hozzájuk fordulok ilyen vagy olyan tanulási témával, hogy közösek a gondjaink, az örömeink, egyszerű diáktárs lettem a szemükben. A tanárok sem az olimpiai bajnokot látták bennem, ugyanúgy megszorongattak, mint a többieket.
- De végülis állatorvos lett. Miként alakult a pályája a diploma megszerzése után?
- Októberben végeztem, 1985-ben és januárban kaptam munkát a győri állatkórházban. Nagyszerű iskola volt ez számomra, hiszen foglalkoznom kellett kis- és nagy állatokkal, dolgoztam sebészként is. A mi szakmánkban nincs olyan specializálódás, mint az emberek gyógyításában. Egyszemélyben kell sebésznek, belgyógyásznak, szülésznek és minden másnak lenni. Jó egy esztendő múlva visszakerültem Budapestre, egy hónapig a baromfi vágóhídon dolgoztam, elsősorban a hús vizsgálata volt a feladatom, aztán hatósági orvos lettem a XVIII. Kerületben. Öt éven át végeztem ezt a munkát, majd 1992-ben létszámszűkítés miatt megszűnt a státuszom, magán állatorvos lettem. Szerencsémre az önkormányzat továbbra is megbízott hatósági feladatokkal, így maradhattam a rendelőmben és a mai napig is ott dolgozom. Elég sok a munkám. Rendelek, de az időm nagyobb részét a házaknál történő gyógyítás, oltás és sok más hasonló tevékenység tölti ki. Kertvárosi környék a miénk, sokhelyütt tartanak állatot és hívásra természetesen házhoz megyek.
- Illetlen kérdés, de azért felteszem: jól meg lehet élni ebből a munkából?
- Nem váltam milliomossá, de rendben vannak az anyagi ügyeim. Sportolóként sem váltam gazdaggá. Míg nem nyertem meg az első Európa-bajnokságomat - ez 1973-ban volt -, addig bizony nem éltem túlzott jólétben. Persze, ezt követően sem vetett fel a pénz, az élsportolói jövedelmek nem voltak olyan magasak, mint ez a köztudatban elterjedt. Beszélték azt is, hogy csempészéssel jócskán megnöveltük a bevételeinket. A tornászokra sosem volt jellemző, hogy üzleteltek volna külföldön. Sőt, idegenben mindig nagyon szegények voltunk. Napi négy dollár zsebpénzt kaptunk, ez az összeg még a képeslapra sem volt elég. Párizsban szerettem volna legalább egyszer felmenni az Eiffel-torony tetejére, de nem jutottam fel, mert nem volt rá pénzem. Idegen városban hosszú megállókat gyalogoltam, hogy ne kelljen megvenni a buszjegyet. Egy ízben Vígh Lászlóval, az edzőmmel úgy utaztunk Japánba, hogy kettőnk zsebében összesen 15 dollár lapult. Ha bármi baj van, még haza sem tudtunk volna telefonálni. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy repülőtéri váróban aludtam, mert szállodára nem jutott pénzem. Félreértés ne essék: nem sajnáltatni akarom magam, hiszen felejthetetlenül szép volt ez az időszak, csupán azt a tévhitet szeretném eloszlatni, hogy a hetvenes évek élsportolójához számolatlanul ömlött apénz. Kétségtelen, hogy kaptunk tisztes jutalmakat, egy átlagpolgárnál nagyobb volt a jövedelmünk, sőt még lakáshoz is jutottam, ami igazán nagy szó volt. Nem ingyen kaptam, a Sporthivatal hozzásegített egy szövetkezeti kiutaláshoz, de a lakás árát már nekem kellett kifizetnem. Nagy segítséget jelentett az is, hogy az egyetemi tanulmányaim első két évében még felvehettem a nemzetközi kategóriájú sportolónak járó havi juttatást. Mindent összevéve: a sport hihetetlenül sokat nyújtott nekem: erkölcsi elismerést és azt, hogy nem ragadtam bele abba az életbe, amit gyerekként folytattam, hanem bejárhattam a világot, egyetemen tanulhattam és megtaláltam a helyem az életben.
- A sportsikerekért azonban keservesen meg kellett dolgozni...
- A győzelmet egyetlen sportágban sem adják ingyen. Túl a negyvenedik életévemen persze, inkább a szépre emlékezem. De annak idején, amikor még versenyeztem, többször éreztem úgy, hogy ezt képtelenség tovább csinálni. A moszkvai olimpia után már nem is bírtam folytatni az egészet, eljutottam a terhelhetőség legvégső határáig. Már nem volt izületem, amelyik ne fájt volna, recsegett ropogott bennem minden. Tessék elképzelni, mit jelentett az edzés. Gyakorolja például az ember a leugrást a nyújtóról. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer ugrik a körülbelül ötméternyi, azaz majdnem két emelet magasságból. Minden egyes ugrás végén jókorát zökken a test, s hiába rugózik a láb, mégis összenyomódik a térdízület, a csípő, sokszoros terhelést viselnek el a gerinc porckorongjai. A leugrás előtt a nyújtó pedig csaknem kiszakítja a vállat. S mindez csak egyetlen szer egyetlenegy elemének a gyakorlásakor történik. Nem, nem! Vígh László edzéskövetelményeinek már nem tudtam volna eleget tenni, a napi 8-10 órás gyakorlást sem fizikailag, sem idegileg nem viseltem el. A következő olimpiáig még négy évig kellett volna gyötrődnöm a tornateremben és ezt már nem vállalhattam. Így is keservesen nehéz volt az utolsó fél esztendő. Minden este kihúztam a naptárból az eltelt napot, számolgattam, hány nap, hány óra vár még rám az olimpiáig. Csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy Moszkva után úgyis abbahagyom. Addig azonban dolgoztam keményen, mert szépen akartam búcsúzni.
- Ez sikerült, másodszor is olimpiai bajnok lett.
- Sikerült, de ne gondolja senki, hogy egykönnyen. Hogy miért nem, ahhoz beszélnem kell a pontozás rejtelmeiről. A moszkvai olimpia idején érvényes szabályok szerint a szabadon választott gyakorlatok pontozása 9,4-ről indult. Ha valakinek eredeti, senki más által még be nem mutatott elem szerepelt a gyakorlatában, plusz 0,2 ponthoz jutott, tehát 9,6 pontról indult. Újabb két tized pontot jelentett a bemutató kockázatának magas foka, s újabb két tizedet a virtuozitás a gyakorlat összeállításában. Miután nekem sikerült mindhárom tényezőt összehoznom, tizes volt az induló pontszámom! Ez hihetetlen nagy előny lett volna, csakhogy az olimpián a szerenkénti döntőre egy új zsűri állt össze és ez a különféle érdekszférák igényeinek megfelelően bőkezűen adományozta a pontokat a vetélytársaknak. Moszkvában életem talán legjobban előírt gyakorlatát mutattam be és döbbenten láttam, hogy 9,85 pontra értékelték. Meghűlt bennem a vér, hiszen az induló tízből levontak több, mint egy tizedet a pontozók, másokat, akik 9,6-ról 9,8-ról indultak, jócskán felpontozták. A vezetőink óvtak és a pontszámomat megemelték. A szerenkénti döntőt végülis 9,925 ponttal kezdtem, de négyen álltak 9,9 ponttal. Az ellenfél pontszámát nem lehet óvni. Ha valaki ötször leesik a lóról és mégis 10-est kap, a vetélytársaknak nincs módjuk tiltakozni. Tehát nekem hibátlanul kellet tornásznom a döntőben.
(Módom volt a helyszínen, egészen közelről végignézni a döntőt. Csodáltam Magyar Zoltán látványos, szemre tökéletesen végrehajtott gyakorlatát, vörösre tapsoltam a tenyeremet, amikoris Bordán Dezsőre, a válogatott vezetőedzőjére esett a pillantásom. Krétafehér volt. Mint utólag mondta, azért, mert Magyar félrefogott az egyik mozdulatnál. Kérdeztem persze Magyart is, mi történt. "A gyakorlat közben nem vettem észre semmit" - hangzott a válasz. "Egy nagy versenyen minden esetben valóságos sokkos állapotba kerültem, mintha álmomban csináltam volna végig a gyakorlatot. Az edzésen figyeli, ellenőrzi önmagát az ember, a versenyen viszont észre sem veszem, ha egy apró hiba miatt korrigálnom kell. Ezt ösztönszerűen teszem. A moszkvai döntőben sem éreztem semmit, mások mondták, hogy félrefogtam. Megnéztem az ismétlést, láttam, hogy a kezem valóban közel került a ló oldalához. De nem tudnám megmondani, hogy ezzel kritikus helyzetbe kerültem-e, hogy lecsúszhattam volna a lóról. Az edzők az olimpián alulról látják a gyakorlatot, nem úgy, mint az edzéseken. A versenyen lenn ülnek a padon, a ló pedig fönn van a dobogón. Lehet, hogy akár ezerszer is ott fogtam a lovat, ahol az olimpián, csak hát a különlegesen nagy tét, a sajátos figyelési pozíció miatt feltűnt ez a mozdulat. "Persze, állapítottam meg akkor, teljesen mindegy, mi történt. Ha Magyar Zoltán valóban félrefogott, akkor villámgyorsan, szabad szemmel nem is észlelhető módon korrigált, olyan tökéletesen, hogy nem akadt pontozó, aki erre felfigyelt volna. Aki úgy tud észrevétlenné tenni egy hibát, hogy tíz pontot kap a gyakorlatára - mert Magyar Zoltán ennyit kapott!-, annak a nevét aranybetűkkel kell beírni a torna évkönyveibe. Ha meg nem hibázott, akkor ezért jár a maximális elismerés.)
- Ez volt tehát a betetőzés, a második olimpiai győzelem. De honnan indult az ide vezető út?
- Tíz és fél éves voltam, amikor elkezdtem a tornát és három hónap múltán kerültem Vígh László kezébe. A IX. kerületben laktam, a Telepi utcai általánosba jártam, itt kezdett foglalkozni velem. Bekerültem a IX. kerületi sportiskolába és Vígh László, aki főállásban a KSI tornászait oktatta, társadalmi munkában kezdte el tanítani a kis csoportunkat. Tizenheten voltunk, de Sivadó Jánossal csak mi ketten maradtunk meg. A többiek lemorzsolódtak, nem bírták a kegyetlen terhelést. Ekkortájt, a hatvanas években a magyar férfi tornászok technikailag tudtak annyit, mint a más országbeli vetélytársak, mégsem arattak átütő sikert, mert öt-hat elem bemutatása után elfáradtak és rontottak. Vígh László éppen ezért nem a technika oldaláról, hanem a terhelés felől közelítette meg a tornát. Azt mondta, nem elég simán végigcsinálni egy gyakorlatot, fizikailag akár egymásutáni két gyakorlatra is képesnek kell lennie a versenyzőnek. Ez az alapfeltétele, hogy verseny közben ne kelljen erőnlétileg is küszködni, éppen elég elviselni az idegi terhelést. Vígh László a szokásos adagok három-ötszörösét írta elő, mi nem százötven, hanem négyszáz-négyszázötven elemet csináltunk végig egy-egy edzésen. Serdülő korban még nem éreztük ennek a módszernek a hatásosságát, hiszen gyerekként ilyen teljesítményeket pusztán a technika fejlesztésével is el lehet érni. Ifiként viszont már bebizonyosodott, hogy Víghnek igaza van.
- Neki köszönhető tehát az eredményessége?
- Legalább ötven százalékban benne van a munkája. De ne higgye senki, hogy nyílegyenes út vezetett fel a csúcsra. Vígh középszerű tornász volt, jobbára könyvekből tanulta az edzői munkát. Sok mindent átvett más sportágakból, így atlétikából, úszásból. Valójában a mi kis csoportunkkal kísérletezett, s ami bevált, azt erőltette, de volt ereje eldobni a rosszat. Az akkor világelső szovjet tornászoktól látta, hogy ők milyen iszonyú sokat edzenek. Felfigyelt arra, hogy mekkora a jelentősége a tornában a többleterőnek és a maga szuggesztivitásával rákényszerített bennünket az általa megszabott terhelés elviselésére. Talán furcsán hangzik, de a tornasportban el kell nyomni a gyerek egyéniségét. A szertorna, a gyakorlás felette fájdalmas. Mindig fáj valamije az embernek. A gyerek a legszívesebben elmenekülne, hiszen ki az a bolond, akinek örömet szerez a fájdalom? Az edzőnek az egyéniségével kell hatnia, szinte meg kell babonáznia a gyereket, hogy az másnap is, harmadnap is megjelenjen az edzésen. Kényszerrel ilyesmit nem lehet elérni, hanem csak személyes varázzsal, pedagógiai, pszichológiai ráhatással és azzal a gondoskodással, amit Víghnél tapasztaltam. Bámulatosan tudott ránk vigyázni. A tornasportban az edző nemcsak oktat, hanem fizikailag is résztvevője a tréningnek. Ügyel arra, hogy a versenyző ne törje össze magát. Vígh László velünk tanult meg magas fokon asszisztálni. Íkisgyerekként, húszkilósan még könnyedén kapott el bennünket, ha zuhantunk. Ahogy növekedtünk, úgy fejlődött az ő segítő munkája is. A tanulás idején szivacs fölött, kötéllel biztosítva gyakoroltunk. Aztán elmaradt a kötél, de maradt a szivacs és csak a harmadik stádiumban lépett a szivacs helyére a szőnyeg. Vígh ezerszer meggondolta, hogy versenyszerű körülmények között is megengedje a gyakorlat bemutatását. A szemében mindig első volt a biztonság. Neki köszönhettem, hogy sosem volt súlyosabb sérülésem.
- Azokat a híres gyakorlatokat, amelyek többi között meghozták a 10 pontos indulást Moszkvában, s amelyeket a vetélytársak csak hosszú évek után tudtak leutánozni, szintén Vígh kreációi voltak? Gondolok a "Magyar vándorra", az orsóra, a szökkenő vándorra.
- Igen. Alkotó eleme volt. Velem szemben pedig nagy érdeme, hogy előtérbe állította a tornámban a lólengést. Alkatilag ez a szer felelt meg nekem a legjobban, ehhez volt a legtöbb tehetségem, s ő ezt felismerte. Más szereken is otthon éreztem magam, hiszen egyéni összetettben eljutottam az Európa-bajnoki negyedik helyig, világbajnokságokon, olimpiákon ott voltam a legjobb tíz, vagy tizenöt között. De az igazi a lólengés volt, ezen a szeren látszott meg leginkább a befektetett energia eredménye. Persze, hogy az edzésesen ezen a szeren dolgoztunk a legtöbbet.
- Nem voltak konfliktusaik?
- Dehogy nem! Bár nem voltam különösebben erős, mégis nagyon jól lehetett engem terhelni. Persze, berzenkedtem, Vígh viszont nem engedett, mert tudta, ha lazítok, akkor jó időbe telik, mire újra terhelhetővé válok. Föllázadtam jónéhányszor, de Vígh akarata erősebb volt. (Egy ízben tartott hosszabb ideig a "haragszomrád". A montreali olimpiai győzelmet követően Magyar Zoltán úgy érezte, hogy a további években csak akkor tud sikeresen szerepelni, ha egy időre lazít, kienged egy kicsit. Jó egy évtizede napi nyolc-tíz órákat töltött a tornateremben, testet-lelket felörlő edzésekkel, nem is beszélve a versenyek keltette idegi terhelésről. Magyar Zoltán úgy vélte, hogy némi kikapcsolódásra van szüksége. Könnyen vette a tornát, bemutatókon vett részt, utazgatott szerte a világban. Ösztönösen érezte, hogy most erre van szüksége, a fanatikus edző viszont nem állt mellé, sőt a nagy nyilvánosság előtt is elítélte. Újságokban nyilatkozott, hogy Magyar Zoltán nem dolgozik rendszeresen, veszített az erejéből és ha így folytatja, nem lesz belőle újra tornász. Több lap is átvette ezt a hangnemet, támadták Magyar Zoltánt, pedig - s ez utólag tökéletesen bebizonyosodott -, ha nem így tesz, nem válik belőle másodszor is olimpiai bajnok. Ha a montreali játékokat követően is teljes erőbedobással edz, ha rendszeresen versenyez, akkor nyilván ér el eredményeket, de szervezetét, idegrendszerét, a tűrőképességét kizsigereli és nemhogy első nem lesz Moszkvában, hanem ki sem jut oda. Végül szent lett a béke: Magyar Zoltán visszatért Vígh Lászlóhoz, ismét vállalta a gyakorlatilag egésznapos, embert próbáló edzéseket és újra feljutott a legmagasabb csúcsokra.)
- Vígh László érdekes módon csak Magyar Zoltánnal ért el kimagasló eredményeket. Mi lett azóta a sorsa?
- Balszerencséjére nem talált olyan tornászra, akiből nagy versenyzőt nevelhetett volna. Jelenleg a Testnevelési Főiskolán tanít, a Honvédban végez edzői munkát. (Magyar Zoltán nem tette hozzá, hogy ha Vígh Lászlónak ötven százalékos része van a sikereiben, ő viszont híressé tette az addig ismeretlen edzőt. Vígh Lászlóról Magyar Zoltán eredményessége nélkül sosem írtak volna a világ sportújságjai, nem utazott volna hozzá tanulmányútra a svájci válogatott edzője, nem lett volna tele a nevével a magyar sportsajtó. Magyar Zoltán önzetlenül csak Vígh érdemeiről szólt és arról nem, hogy neki mekkora szerepe van abban a sok elismerésben, ami edzőjének kijutott.)
- Van ma is élő kapcsolata a tornasporttal?
- Ismét van. A nyolcvanas évek második felében ugyan beválasztottak a szövetség elnökségébe, de valahogyan nem volt megfelelő a fogadókészség, nem tudtam újra közel kerülni a sportághoz. Két-három éve azonban megváltoz9tt a helyzet, ismét szeretek versenyekre járni - és sűrűn járok is -, sőt magam is újra tornászom. Két esztendeje rendezik minálunk az Old Boys Kupát, 1995-ben már 14 csapat állt rajthoz. Kiskunhalason, telt ház előtt! Minden szeren versenyeztem, a 35 éven felüliek kategóriájában. Hogy 1995. októberében elindulhassak ezen a tornán, egy éven át edzettem. Leadtam a súlyfölöslegemet és eljutottam odáig, hogy óriáskört mutattam be a nyújtón, húsz pároskört a lovon. Élveztem ismét a tornát és szeretnénk ezt az Old Boys kupát igazi show-műsorrá fejleszteni.
- S a régi hobbi, a vadászat már a múlté?
- Sajnos, nem jut rá időm. Az előző évben vagy ötször jártam vadászni a Bakonyban, de ezek sem voltak igazi vadászatok, hanem inkább kikapcsolódásnak számítottak, pihenni mentem el. Mostanság inkább horgászom, mint vadászom. Szerte az országban, itt, ott, barátoknál. Szeretem a csendet, a nyugalmat és ezt adja meg nekem a horgászat.
Jó horgászatot, sok jó fogást, Magyar Zoltán!