Polyák Imre azzal került a nagy magyar sportlegendák hősei közé, hogy három olimpián volt ezüstérmes, majd eljutott a negyedikre, Tokióba is, ahol 1964-ben mégis megnyerte a hőn áhított aranyat a kötöttfogású birkózás pehelysúlyú versenyén.
Az akaraterő, a kitartás élő szoborról bármely lexikont felütve meg lehet tudni, hogy 1932. április 16-án Kecskeméten született, a szakmai enciklopédiák elmondják róla, hogy nyert három világbajnokságot is, kétszer választották meg az év sportolójának, volt a válogatott edzője.
A sajnálatos módon kevés korabeli filmkocka mégis megmutat valamit a birkózásból, a győzelmeket követő ünneplésből. Mondhatni tehát, hogy a fellelhető Polyák-archívum teljes, a bajnok pályafutásának története csakugyan nyitott könyv...
A lényeg, Polyák Imre egyénisége, lelkülete, nagy győzelmekhez vezető belső motívumrendszere sem titkos. Ha az ember manapság ritka módon, vagyis ráérősen leül beszélgetni a Dob utcai Olimpiai borozó tulajdonosával, sajátos kirándulást tehet a lélek belső birodalmában, és könnyebben megérti azt is, hogyan, s miért lett a bajnokok bajnoka Polyák Imréből.

- Imre, ha jól látom a falra kitett diplomákból - mondtam, amikor a ráérős délelőttön nekiültünk a beszélgetésnek -, nem alföldi, kiskunsági boraid vannak, vagyis nem a hazait méred.
- Nem, hanem gyöngyösit kezdettől fogva. Ez az ottani téesz borozójaként indult. Érdekes módon maga a helyiség korábban lajosmizsei poharazó volt, azé a településé, ahol a gyermekéveimet töltöttem, és ahova ma is hazajárok. Amikor felfedeztem (hatvankilencben történt), már több éve zárva tartott, én kezdtem el kijárni, hogy nyíljon meg ismét, de már gyöngyösiként. Hazamentem Mizsére, hogy a tulajdonos téesz elnökével megbeszéljem a dolgot; ahogy megláttuk egymást, már minden sínen is volt, hiszen egy pillanat alatt kiderült, hogy hajdan iskolatársak voltunk. Aztán a két téesz megegyezett egymással, és hát - itt vagyunk...
- Olimpiának nevezted el, de abból adódtak bizonyos bonyodalmak, így aztán még ma is látni a cégtábláidon olyan megkerülő megoldást, hogy Olympia, meg hogy Olimpiai...
- Igen, merthogy azt mondták, védett név. Csanádi Árpád is szólt, hogy másképpen kellene nevezni, én meg azt válaszoltam neki: "Te akasztottad a nyakamba az érmet, te aztán tudhatod, hogy van okom az olimpiára hivatkozni." Valahogyan ez is megoldódott, de azóta is komolyan gondolom, hogy az olimpia sikeres magyar szereplőit inkább meg kellene ajándékozni az olimpiai névhasználat jogával, segítségül ahhoz, hogy a civil életben mielőbb megtalálják a helyüket, a vállalkozásukat.

- Most jövök rá, milyen ostobán hangzó tényt fogok kimondani: te civilben ugyebár rendőr voltál...De igazi, vagy amolyan névleges?
- A lehető legigazibb. Én nagyon komolyan dolgoztam.
- Gondolom, amikor már abbahagytad a birkózást...
- Nem, én versenyzőkoromban is mindvégig dolgoztam. Ha nem voltam edzőtáborban, ha nem utaztunk éppen mondjuk világbajnokságra, én a munkahelyemen kidolgoztam az időt. Az ötödik kerületben, az útlevélosztályon voltam csoportvezető, ez a beosztás meg sem engedte volna, hogy folyton távol legyek. Tizennyolc évet töltöttem ott, később átmentem közlekedésinek.
- Milyen rangban vonultál nyugdíjba?
- Mint őrnagy. Megdolgoztam azért is. Amúgy nyugállományban vagyok persze, de most is a rendőrséghez tartozónak érzem magam, mert - hogy mást ne mondjak - a mai kapitányok, Pintér Sándor, Bodrácska János is még mindig meghívnak például az ünnepségekre, keresnek, érdeklősnek, figyelnek rám.

- Visszatérve a versenyzőkorodra, nyilván kaphattál volna sportállást is.
- De én nem kértem. Én, komám, nagyon komolyan vettem mindent, a munkát, a sportot, és hadd tegyem hozzá, hogy a tanulást is. A válogatottság és a napi munka mellett végeztem el a rendőrakadémiát és a TF-en a szakedzőit.
- A három dolog együtt azért már túl sok volt, nem?
- Pedig ha nem is könnyen, de meg lehet oldani. A sportolónak a túl sok szabadidő nem használ, nagyon sok tehetség karrierje ment tönkre miatta. Gondolj bele, pénze van, ideje van, és ha az edzések között viszont semmiféle elfoglaltsága nincs, előbb-utóbb besétál az éjszakákba is, és akkor az már annyi...
- Bort mérsz, de a víz mellett kardoskodsz?
- Versenyzőként sem voltam absztinens, de mindig tudtam a mértéket.
- Tényleg, hiszen hát van is egy történet arról, és nem tudom, igaz-e, vagy csak legenda, hogy a reggeli tatai futásotok távját azért nyújtottátok meg, mert egy kis kitérővel valamilyen kellemes borhoz lehetett eljutni.
- Nem legenda, volt ilyesmi. A tatai táborból felfutottunk a tatabányai Turulhoz és persze vissza, eközben az erdőben felfedeztünk botpincéket, meg is kóstoltuk, amijük volt. Persze, nem alaposan, és az ilyesmi, hidd el, belefér. Egy kemény edzésben lévő, erős szervezetet nem kezd ki két kisfröccs, inkább még segít is, már persze, ha tényleg csak kettő az a kettő.
- A futás viszont mennyi volt?
- Általában tíz-tizenöt kilométer, néha húsz is.
- Az persze időben sem csekélység. Hogy jutott belőle a munka mellett?
- Minden reggel a Sportcsarnokban kezdtem, többnyire egyszál magam. Futottam, ugróköteleztem, erősítettem. De úgy vedd, hogy minden áldott reggel megcsináltam, csak a karácsony és az újév volt kivétel, aztán délután jött a birkózás, a szőnyegedzés. Nagyon sokat dolgoztam, mindig azt az érzést kerestem, kergettem, hogy elmondhassam: mindent megtettem a sikerért, a sikerek pedig visszaigazolták, hogy jó úton járok. Akkor pedig az az elégedettség kerített a hatalmába, hogy nem dolgoztam hiába. A két dolog így erősíti egymást. Persze, azt is elmondtam magamban, hogy ha valaki még ennek ellenére is legyőz, mert jobb, akkor fejet kell hajtanom, el kell ismernem, hogy talán többet tett nálam is.

- Otthonról hoztad magaddal a tudatosságot, a munkaszeretetet? Egyáltalán, milyen családból jöttél?
- Apámnak a "faternek" gumijavító műhelye volt Lajosmizsén, anyám pedig amolyan önkéntes óvónőként dolgozott otthon, elvégre kilencen voltunk testvérek. Az ő életszemléletük általánosságban hatott rám, mert a családnak sportkötődése nem volt, mi kezdtük el, a bátyám is birkózott. Hamar, fiatalon kerültem fel Pestre, féltettek is a szüleim, én viszont igyekeztem nem adni okot a félelemre, a nagy győzelmek után például mindig otthon tartottam meg az ünnepi találkozókat.
- Hosszú pályafutásod alatt nemzedékekkel birkóztál együtt a válogatottban. Amikor elkezdted, ki volt éppen a legnagyobb?
- Szilvásy Miki. Ötvenegyben, ifjúsági korúként lettem a keret tagja, és mondanom sem kell, mekkora élmény volt Szilvásyval együtt edzeni. Annál is inkább, mivel neki és Bóbis Gyulának köszönhetem, hogy birkózóvá lettem. Az ő mérkőzéseik közvetítését hallgattam a rádióban a negyvennyolcas, londoni olimpiáról, az fogott meg, addig lényegében nem is tudtam, hogy van birkózás.
- És ki volt a legújabb ifjú titán, amikor te abbahagytad?
- Varga Jancsi, ő következett a bajnokok sorában, tudtuk hogy nagyon sokra viszi; tudta azt egy egész nagy nemzedék, hiszen gondolj bele, Kozma a fénykorát élte éppen, de ott volt már Kiss Feri, Bajkó, Csatári...nem akárkik.
- Mekkora volt akkoriban a nemzetközi konkurencia?
- Kisebb ugyan még, mint manapság, de már akkor sem volt igaz, amit manapság is hallok kívülállóktól, hogy mi azért tudtunk eredményesek lenni, mert csak kevés országban birkóztak. A fenét!...A birkózást mindig sok helyen űzték, beleértve egész Ázsiát, Amerikát, a skandináv országokat, Közép-Európát, a Balkánt és így tovább, ezekről a helyekről nekünk is jöttek nehéz ellenfelek jócskán, az oroszokról már nem is beszélve.
- A szovjetekről...
- Mi akkor is csak oroszoknak hívtuk őket. Hogy mást ne mondjak, és persze, kicsit hadd dicsekedjek is, voltak olyan versenyek, amikor a nyolc súlycsoportból hetet ők nyertek meg, a nyolcadikat pedig én. Amikor aztán végre Tokióban olimpián is megszereztem az aranyat, az oroszok is boldogok voltak, velem örültek, és azt mondták, hogy én aztán nagyon megérdemeltem. Sőt, az olimpiai faluban meghívtak a szállásukra, egy külön ünnepségre is. Én eleinte nem tudtam, miről van szó, megkérdeztem a küldöttségünk vezetőjét, hogy ugyan Egri elvtárs, mikor és hogyan megyünk át a szovjet sporttársakhoz, mire azt mondta, hogy ő nem tud ilyen látogatásról. Aztán kiderült, hogy csak engem hívtak. Gratuláltak, ajándékot adtak át , és vetítettek...Akkor láttam, mennyi filmet csináltak rólam, hogyan tanulmányozták a birkózásomat.
- De hát például a legendás Polyák-féle karfelszedést nézhették, megfejteni nem tudták...
- Azt ugyanis nem fejtegetni kell, hanem csinálni. Órák hosszat, keményen, nagy-nagy figyelemmel. Az kellett hozzá, hogy például a fekvőtámaszokat a belső tenyérélre támaszkodva (így ni...) csináltam, hogy erősödjön a fogásom. A technikai gyakorlás közben pedig többnyire persze nálamnál nehezebb edzőtársak ellen - nem túlzás - milliméterről milliméterre finomítottam, pontosítottam a kivitelezést, felmértem az összes nüansznyi árnyalat lehetőségét is.
- Feküdtek is az ellenfelek a hátukra sorozatban...
- Ez igaz, de hadd mondjak valamit, ami talán viccesen hangzik, hiszen győzelmeket említettél, számomra éppen annyira fontos volt, hogy a karfelszedés gyakorlása közben megtanultam az ellene való védekezést is.
- A ti nagy nemzedéketek arra is képes volt, hogy csapatmérkőzésen megverje a szovjet, pardon az orosz válogatottat is. Akkor te, ha jól emlékszem, Minszkben mondtál egy máig emlegetett legendásat...Korsunovval kapcsolatban.
- Ja, igen!...Hát, kérlek szépen, komám, én szokás szerint egy súlycsoporttal feljebb birkóztam, az én helyemen pedig Gutman Jóska, aki remek volt ám. Nekem az a bizonyos Korsunov jutott. Félelmetes figura volt, mintha valami bazi nagy vállfát raktak volna a nyaka két oldalára, erős volt, mint egy bivaly.
- De őt is meg lehetett verni.
- Persze csak fejjel. Ha én a meccs elején összekapaszkodom vele, valószínűleg azóta is nyomorék lennék, összeroppantott volna. De nem kapaszkodtam, hanem húztam, mozgattam össze-vissza, attól aztán két perc alatt szétesett a mozgása, már nem tudta összeszedni azt a hatalmas erejét. No, de az a bizonyos mondás!...Korsunov teste tele volt furcsa hegekkel. Kiderült, medvekarmolások. Akkor mondtam én azt, hogy nekünk még keményebben kell edzenünk, mer miközben mi már majdhogynem a vécére is kocsival járunk a fene nagy urbanizációtól, addig az ellenfelek még medvékkel birkóznak.
- Téged amúgy is autómániásnak tartanak.
- Általában két-három évenként cseréltem kocsit.
- De többnyire nem Trabantra...
- Arra csakugyan nem, de volt ám nekem Moszkvicsom, Wartburgom, Skodám is, az mindig attól függött, hogy mennyi volt éppen a házikasszában. És nem tagadom, ma persze már nem is kéne, a jó nyugati kocsik álltak a legközelebb a szívemhez.
- A hétköznapi kényelemmel szemben a birkózóknak azonban ott a szükségszerű nélkülözés. A fogyasztás...
- Én a pehelysúlyba évente csak egyszer, világbajnokságra, olimpiára fogytam le. Talán feljebb is tudtam volna nyerni, volt rá példa, de a pehely volt a biztosabb. Nem vitás, a nehézatléta egy versenyen két nagy küzdelmet vív, az elsőt a mérleggel. Bár sokat kellett fogyasztanom, én nem szenvedtem sokat, talán szerencsés volt az alkatom, még a pórusaim is, amikor az utolsó fázisban másoknak már porzott a bőrük, belőlem folyt a verejték. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a nagy verseny előtt már egy hónappal csak két-két és fél kiló volt rajtam, azt dolgoztam le aztán napról napra. Tulajdonképpen mindent elmond a régi igazság: akinek rendben van a feje, annak a súlyával sem lehet baj.
- Aztán a szőnyegen sem, mert a legendás Polyák szöveg szerint hány ellenfél is van?...
- Az oroszoknál voltunk kint, talán Poddubnij-emlékversenyen a hatvanas évek elején. Látom ám, hogy néhány társam erősen sápad, amikor felméri a mezőnyt, öt, hat, nyolc orosz is indul egy súlyban. Sétáltam egyet, majd visszarohantam a csapathoz, és azt mondtam: srácok, jó hírem van; az igaz, hogy sok az orosz, de úgy döntöttek, hogy egyszerre csak egy mehet fel a szőnyegre. Mindig csak azt kell megverni.
- Halhatatlan mondás egy halhatatlantól. Milyen érzés ebbe a klubba tagságot nyerni?
- Én ezt szavakkal nem tudom kifejezni. Nálunk a rangját az emeli, hogy elképesztően nagy a választék, rendkívül magas a mérce. Hogy az isten tartsa meg a magyar népnek ezt a jó szokását!