A középkorúak, az idősebbek még nyilván jól emlékeznek a Borostyán Étteremre. Ott állt pár lépésnyire a Móricz Zsigmond körtértől. Piros salakos, gesztenyefás kerthelyisége, megfizethető, jó konyhája (néhány tányérja és el nem lopott kanala, kése még a háború előtti híres tulajdonost, Kettert idézte az emlékezetbe) miatt kedvelt hely volt.
Este zene szólt, délben a környékbeliek oda jártak ételhordójukkal előfizetéses ebédjüket.
Az újoncozás elől menekülve rövid ideig szakácstanuló voltam ebben az étteremben. Itt ismerkedtem össze a másik inassal, Wichmann Tamással.
Az éttermet azóta lebontották, a rendkívül barátságtalan, jellegtelen Bukarest Étterem épült a helyén, de a vendégek elpártoltak onnan, amikor e sorokat kopogtatom, már hónapok óta üresen áll.
Tamás már akkor országos bajnok volt 10000 méteren, ami az akkori magyar mezőnyt ismerve felért egy világbajnoki dobogós helyezéssel.
Nos ez sem váratott magára, mer rá egy évre, 18 évesen már a felnőtt vb-n egy bizonyos német, Detlef Lewe mögött ezüstérmes lett. Ez a Wichmannhoz hasonló szálfatermetű őserő évekig meghatározója lett Tamás versenyzői pályafutásának.
Egyesek szerint ez a német mindenféle görcsöket okozott nála, gátlásai lettek, legyőzhetetlennek tartotta az egyébként mások által megverhető Lewet.
De visszakanyarodva, akkor még a Borostyán konyhájában szinte futószalagon sütöttük a palacsintákat, kavargattuk a leveseket, szeleteltük egyforma porciókba a karajokat és meregettük, rakosgattuk a hátsó kijáratnál álldogáló előfizetésesek alumínium edényeibe az ebédjüket.
Igen "híres" kuncsaftunk is volt Lédererné személyében. A séf, Czägler Vilmos súlyos fenyítéseket helyezett kilátásba, ha ízetlen tréfákra vetemednénk mondjuk a sült oldalas adagolása közben. Elsősorban kettőnkre célzott, mert Tamás minden buliban benne volt, már akkor a konyha legnépszerűbb emberének számított. És nemcsak azért, mert ő volt a bajnok, hanem mert roppant ügyes volt, égett a keze alatt a munka és mindent olyan természetes egyszerűséggel csinált, mint aki számára a szakács ipariskola felesleges időtöltés (persze olyan sok időt nem is töltött a padokban).
Nagyon értette a szakmát, minden ami éppen akkor kellett, a kezeügyében volt, nem égetett oda semmit, nem rontott el kajákat. Sokat beszélgettünk, tulajdonképpen azóta vagyunk jóbarátok, függetlenül attól, hogy néha egy év is eltelik egy-egy találkozás közben.
Emlékszem, ott laktak a Vásárhelyi Pál utcában, egy ugrásnyira a Borostyántól. Hasonlóan szegényen, mint mi. Már válogatott, nagy nemzetközi versenyen is győztes kenus volt és egy közepes edző is semmit sem kockáztatva jósolhatta meg a későbbi nagy sikereit, de egy szűkös kis lakásban éltek. A munka és a kemény edzés közötti időt a nagy bérház legnyugodtabb részében, a padláson akarta kipihenni. A házmester bele is egyezett, csak éppen nem volt mire leheveredni. Nálunk akkor felszabadult egy sodronyos vaságy, pénzünk nem lévén tehertaxira, azt vittük a hátunkon a Budagyöngyétől, a Küküllő utcától a Vásárhelyi Pál utcáig. Eszünkbe sem jutott, hogy messze van, hogy hülyén nézhetünk ki. Hogy ő már jegyzett komoly versenyző.
Most már életünk második félidejét játszva, Tamás versenyzői és egyéb sikereire gondolva gyakran eszembe jut a vaságy. Ő onnan indult és mindent, amit elért, csak saját magának, tehetségének, szorgalmának, kitartásának köszönhet.
A Kaziczy utcai Szent Jupát vendéglő a családnak kenyeret adó saját étterem. Mi másról nevezhette volna el, mint a kenusok védőszentjéről, nagy életbölcsességeket hordozó költemények (egyelőre nem szerepelnek az érettségi tételek között) ihletőjéről.
Kedves, családias hely, amolyan bohémtanya, tele törzsvendégekkel. Néhány üveg sör és öt borjúnagyságú német juhász kutya társaságában.
- Mióta is vannak kutyáid?
- Hozzávetőlegesen tíz éve. Az elsőt még egy üveg borért vettem.
- Nagy üzleteket csak vendéglőkben, némi italok mellett és a lóversenyen lehet kötni. Meglehetősen olcsón vetted.
- Azóta megszaporodtak. Ez tulajdonképpen egy család. Jól megvannak, csak a két fiú veszekszik néha.
Mostanában nem a német juhász a divat, hanem a napszemüveg, a bőrdzseki, a rádiótelefon és az emberevő kutya. Te megmaradsz a német juhász mellett?
- Nem érdekelnek a vérengzésre idomított fajták.
- Öt ekkora kutya egyszerre szinte bele sem fér az autódba. Ha a családdal nyaralni mentek, mit csináltok velük.
- Otthagyjuk valamelyik rokonnál.
- Te amolyan vendéglátósnak született ember vagy. Már a lapátolás közben is volt üzleted. Emlékszem, a Rákóczi út közeli Lipcsei söröző is a tied volt a régi szép "szoros üzleti" világban.
- Jó főtt csülköket lehetett a sör mellé enni. Bejárogattak oda a versenyzők. Is. Annak idején, amikor a jugoszláv Ljubekkel és Nisoviccsal foglalkoztam, ők is az üzletbe jöttek be, ott beszéltük meg az edzésterveket. De ettől a két fiúról még majd beszélgetünk. Amikor nyolcvannégyben abbahagytam, az MTK büfét vezettem. Nem volt nagy buli, kicsi volt a forgalom, csak az időt vitte el, akkor nem volt más.
- Nyilván nem a nagymálnából és a bambiból lehetett egy kis dohányt összeszedni.
- Igen, bevezettem a szekszárdi colát, azaz a vörösboros colát. Ez elég jól ment. Időközben megvettem ezt a házat, ahol ez a vendéglő van. Ez korábban iroda volt. Elkezdtem talpalni az engedélyekért, majd elhatároztam, hogy én itt nyitom meg az üzletemet. A gorbacsovi idők átcsaptak ide is, másfél évembe került, míg megkaptam a szeszengedélyt. Sokat köszönhetek ebben Sümegi Gyuri bácsinak. A Kőbányai Közért Vállalat vezérigazgatója volt. Odaszólt és ez meggyorsította az egészet.
- Pedig országszerte ismert élsportoló voltál és vendéglátós szakember. A legtöbb ember el sem hinné, hogy mindezek ellenére ennyi macerával járt az engedélyek megszerzése.
- Én hetvenöttől gyakorló vendéglátós voltam. Többek között ebben a kerületben is volt egy presszóm. Jól ment. A Füvészkertben is dolgoztam. És előtte tizenhét évig a Szabadság Szállóban voltam szakács.
Szóval nyolcvanhétben végre megnyithattam a Szent Jupátot. Az előző kérdésedre pedig csak azt mondhatom, hogy nemigen segítettek. Akkoriban a komolyabb üzletek megszerzéséhez támogatásra lett volna szükségem, de nekem ehelyett azt mondták, én úgy is talpon tudok maradni. Pedig nagyon jó lett volna, ha akkor valaki egyengeti az utamat. A későbbiek, mondjuk Vaskutiék, amikor abbahagyták edzői állást kaptak. Segítettek nekik. Nekem se a szövetség, se valamelyik klub nem ajánlott állást. Akkor elhatároztam, hogy én nem leszek senkinek sem a terhére. Beindult az üzlet, nem panaszkodom.

De ezek már egy csodálatos, aranyesős pályafutás utáni esztendők.
Annak idején nem sok hiányzott, hogy Wichmann nemhogy élsportoló, de menni tudó gyerek se legyen. Kisgyerek korában ugyanis elütötte egy autó. Az egyik járókelő ölbekapta és egy taxival kórházba vitte. A vizsgálatnál kiderült, hogy eltört a bokája, a lába és a medencecsontja és agyrázkódást is szenvedett. Nyolc napig feküdt eszméletlenül. Évekig gipszben, majd járógépben. És amit ebben az állapotban a legnehezebben viselt el, az a beteg ember pátyolgatása volt.
Aztán már a gyógyulgatás után, ahogy Wichmann magát nevezte, a bicebóca az unokatestvérével elment az MHS-be kajakozni. Mert ugye először mindenki azt akarja, a kenu jószerivel eszébe sem jut senkinek sem. Wichmannak is csupán azért, mert unta, hogy mint kezdőnek, állandóan szabad hajóra kell várni. Néhány kiszuperált kenu viszont akadt a polcokon. A csípőizületi sérülése miatt azonban egészen sajátságos kenus térdelő stílust kellett kialakítania. Az első lábát nem nyújtotta ki úgy, mint a többiek, lévén nem tudta teljesen terhelni. Ebből aztán kialakult a speciális Wichmann-stílus.

Első edzője Nánási András úgy emlékszik vissza az akkoriban még igencsak dundi kisgyerekre, mint egy eredeti, jópofa srácra, aki minden társánál jobban akart kenuzni és már nagyon korán egyéni elképzelései voltak a kenuzásról. Ez aztán végigkísérte pályafutását, az ezzel járó örömökkel, kudarcokkal együtt. Ahogy manapság mondják... nehéz eset volt alkalmanként önfejű.

Az első nagy hazai siker a hatvanötös ráckevei országos bajnokság megnyerése volt. Egy máig is őrzött ezüst cigarettatárcát kapott érte ajándékba. Akkoriban még nem dohányzott, de időközben rákapott a cigarettára.

A nagy találkozás Petrikovics Gyulával, az Apóval véletlen volt. Korábban mindketten mással hajtottak, aztán egyszer csak úgy összetérdeltek és leeveztek a Rómairól a Margitszigetig. Érezték, hogy jól siklik alattuk a hajó. Sok ragyogó eredmény, világbajnoki arany, olimpiai ezüst született az összetérdelésből. És sok vita, szétválás és újbóli együtt lapátolás. Mint egy házasság, tele örömmel és apróbb veszekedésekkel.

Nem ritkán a vita oka az volt, hogy Wichman egyesben is jól ment, többnyire az egyes szám(ok)-ban a világbajnokságokon is ő indult és ha a páros ezután nem jött össze, azonnal a fejéhez kaphatta, hogy őt már az egyéni siker után a páros nem érdekli.

Pedig nagyon is érdekelte.

Aztán egy mexikói nyaralás elmaradása után egy évig külön utakon jártak. A hetvenegyes világbajnoki győzelem után a következő évben ismét szétváltak.
És ettől kezdve Wichmann nemzetközi versenyeken már csak egyesben indult.

- Akkor most térjünk vissza a két jugoszláv kenusra, a tanítványodra. Sikeresek, világbajnokok lettek, végül téged, a mestert is legyőzte Ljubek. Annak idején nemzetközi Fair Play-díjat kaptál Ljubek segítéséért. Nem is élnénk Magyarországon, ha ezért nem kaptál volna támadást innen-onnan.
- Amikor odajött hozzám Ljubek, hogy segítsek, azonnal igent mondtam. Kitűnő sportember, jobb akart lenni. Mit számít az, hogy milyen nemzetiségű. Ráadásul nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy a segítségemet kért. Megbízott bennem, a tapasztalataimra volt szüksége. Együtt lapátoltunk, nálam lakott. Évekig együtt készültünk, aztán hetvennyolcban otthon, a belgrádi világbajnokságon megvert. Tiszta, sportszerű csatában.
- Ennek ellenére itthon megkaptad, hogy a magyarok ellen készítetted fel.
- Nevetséges. Ez sport. Itt mindig a jobbik győz. Ennek ellenére nyolcvanban nem edzhettünk együtt, mert Buda elvtársék a sporthivatalban megtiltották.
- Hetvenkilencben megkaptad a nemzetközi Fair Play-díjat. És egy idő után ismét együtt dolgoztál Ljubekkel, majd hamarosan csatlakozott hozzátok Nisovics is. Az egyik horvát, a másik szerb egy hajóban. Ma ez már elképzelhetetlen lenne.
- De akkor nem volt az. Otthon rákényszerítették őket az állandó rivalizálásra. Ez pedig - a saját bőrömön tapasztalhattam - nem jó dolog. Az egyikük óhatatlanul elveszett volna ebben a nagy csatában. Nálunk Tatai Tibi fáradt bele a kettőnk közötti nagy harcokba, három éven belül abba is hagyta. Ljubekéket azonban rá tudtam beszélni, hogy egy hajóban egyesítve az erőiket nagy sikereket érhetnek el. Így is történt.
- Nisovicsék áradoztak rólad, hogy egy pillanat alatt megláttad, mi a rossz, mi a jó, mit hogyan kell kijavítani. És az eredményeik is a te szakértelmedet igazolták. Itthon, magyar versenyzőkkel mégsem értél el kirobbanó sikereket. Tulajdonképpen igazából, hivatalosan, munkakönyvileg nem is voltál edző.
- Nyolcvanhétben, amikor már megnyitottam az üzletet és már nem kellett annyit szaladgálni, csak úgy önszorgalomból megpróbáltam egy tehetségesnek tűnt versenyzőt felkészíteni. Hivatalosan egyik egyesülettől sem kerestek meg, és a jugoszlávoktól sem kaptam állásajánlatot. Ezzel a versenyzővel nem jöttek úgy össze a dolgok, ahogy akartam. Millió dolog kell a sikerhez, például hogyan tudod neki a mozgást átadni, milyen lelki adottságai vannak. Ezeknél a fiúknál valami fontos mindig hiányzott.
- A különböző egyesületi edzők sem csalogatnak, hogy menj oda felkészíteni a versenyzőket?
- Annak ellenére, hogy jó kapcsolatban maradtam mindegyik edzővel, nem hívnak, mert örülnek, hogy legalább nekik van szerződésük. Legfeljebb társadalmi munkában dolgozhatnék. De ne hidd, hogy végleg lemondtam erről. Régi vágyam, hogy valahol a Dunaparton találjak egy olyan szabad területet, ahol gyerekekkel foglalkozhatnék. Megtanítanám őket játszani, nyilazni és mindenféle jópofa dologra. És közben természetesen kenuzni is. Mert elsősorban az egészség megőrzése a fontos és a sport megszerettetése. A bajnoknevelés csak azután következik. Szóval bízom benne, hogy ez egyszer sikerülni fog nekem.
- Reméljük, de ehhez idő kell, napi több óra elfoglaltsággal jár.
- Ez az üzlet szerencsére már be van járatva, már sok mindenen nem kell változtatni. Erre mindenképpen szkítanék időt.
- Milyen a kapcsolatod az utódokkal, a mai menőkkel?
- Jó. Be szoktak jönni hozzám, eldumálgatunk. Örülök a sikereiknek. A Borhi Zsombor, vagy a Pulai Imre akár egy-egy görög isten. Keresve sem lehetne jobb alkatú versenyzőket találni náluk. Ha majd új pénzt nyomank, javaslom, hogy ők legyenek rajta, mint a régi húszforintoson az a sportoló.
- Tudom, hogy van egy kenud. Milyen gyakran térdelsz bele?
- Nyáron kijárok a Dunára, szép óvatosan elkezdem, aztán bele-belehajtok. Amikor fel tudtam készülni, elindultam az öregfiúk világbajnokságán. Nyertem is. De elsősorban az egészség megőrzése a fontos. Nyugat-Európában annyi idősebb ember kajakozik, vagy kenuzik. Ők több időt tudnak szentelni a frissességük megőrzésére.

Tamás kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok. Kétszer volt az olimpián ezüstérmes és egyszer bronzot lapátolt össze. Szenzációs eredménysor, hiszen a "csak" világbajnoki ezüstöket és bronzokat nem is számítjuk, a hazai bajnok aranyakból pedig van egy ruháskosárnyi. (Mindig ígérgeti, hogy rendberakja, de a dolog eddig még mindig elakadt az ígéret állapotában.)

Mindezek ellenére szinte mindenkinek az elszalasztott olimpiai arany jut eszébe, a moszkvai olimpia pillanata, amikor Tamás a hajrában feladta a versenyt, az utolsó olimpiai aranyszerzési lehetőségét. Ebből a mély gödörből még ki tudott mászni, a rákövetkező három évben még nyert egy-egy világbajnoki aranyat, de a moszkvai futam örök kérdőjel marad, mint Puskásék berni világbajnoki veresége a nyugat-németektől.

Azt is magyarázzák azóta mindenféleképpen, de a nagy és megalapozott népi aranyvárás még mindig nem enged pontot tenni a történet végére. Wichmann kudarcát is többféleképpen magyarázzák.

Nánási András, első edzője a televízión nézte a futamot. Szerinte butaság volt a versenyek előtt Wichmannt annyira szabadjára hagyni, és hogy már az olimpia előtt bajnoknak kiáltották ki.
A döntő napokban kapkodott, akkor kellett volna valaki mellé, akire hallgatott volna.

A nagy sikerek társa, petrikovics Gyula is tévén nézte a moszkvai versenyt. Szerinte sem lett volna szabad engedni azt a nagy felhajtást, amit körülötte csaptak. Egyszerűen ment a sodrással, a borzasztó nagy népszerűséggel, ami aztán agyonnyomta. Rossz volt nézni, amint kifelé lapátolt.

Apó teljesen átérezte Tamás lelkiállapotát. Parti János olimpiai bajnok szövetségi kapitánya volt Moszkvában. Szerinte döntő volt, hogy a rajt pillanatában megfordult a szélirány. Tamás addig egyfajta iramra hangolta magát, ezért a rajt pillanatában, már lelkileg sem volt képes arra, hogy ott a rajtnál módosítson. A három korábbi olimpián valami apróságok miatt nem jött össze az arany és most hirtelen gátlások törtek elő belőle, hogy mindig történik valami az olimpiákon, ami ellene van.

Most a szél megfordulása.
A verseny előtti éjszaka már nehezen aludt el, emlékezett Wichmann. Lehet, hogy félt is. A rajt után a szovjet kenus kilőtt, nagyon erős ötszázat ment, ilyet nem szoktak ezren kezdeni. Ez már kicsit megzavarta. Megpróbált erősíteni, de már felborult körülötte minden, rosszul osztotta be az erejét. A hajrára már semmi nem jött össze. Egyszerűen kiszállt belőle az erő.

Tudom, hogy sokadmagammal csak hallgatjuk a történeteket és nem akarjuk elhinni. Ez nem lehet igaz, majd jön az igazi rajt és akkor Tamás magabiztosan veri a világot, olimpiai bajnok lesz.
Bennünk belül ő az is lett.

- Szívesen mész vissza mondjuk külföldön a régi sikereid, nagy győzelmeid helyszínére, vagy nincs benned semmi hajlam a nosztalgiázásra? A régi pálya, a tribün, a víz körüli fák ugyanis egy örökre elmúlt időszakot idéznek, amivel már nem szívesen találkozol?
- Örülök, ha ismét ott lehetek, ahol valamikor versenyeztem. Nincs bennem semmiféle szomorúság, hogy elszálltak azok az évek. Első aranyérmemet hatvanhétben a duisburgi Európa-bajnokságon nyertem.

Már régen nem versenyeztem, amikor egy világbajnokságra kiutaztam megnézni a versenyt, a mieinket. Be akartam menni a versenyzők közé, de nem volt hivatalos, oda is jó belépőm. Láttam a kerítés mögött a román Ivan Patzaichint, akivel tudod éveken keresztül óriási versenyeket vívtunk. Már adta is ki a fényképes belépőjét. Pedig egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Látod ez a csodálatos a sportban, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül értékeljük a tudást, a nagy teljesítményeket. És ez tiszteletet ébreszt a másik iránt. Ezért örülünk egymásnak, amikor találkozunk.

- A sportolók a pénzük miatt is irigyelt emberek. Te közel húsz éves pályafutásod alatt hozzávetőlegesen mennyit lapátoltál össze győzelmi prémiumokból?
- Úgy háromszázötvenezret. Bár az akkoriban jóval többet ért, mint most, de annak idején közel sem fizettek meg minket, mint mostanában. Egyszer hazajöttem a világbajnokságról, amelyen két aranyat és egy ezüstöt nyertem. Akkori egyesületemben, az Egyetértésben fogadott minket a szakosztályelnök és átadott egy-egy borítékot. Éreztük, hogy csak pénz lehet benne. Vígan ballagtunk a zsebünkben a borítékkal. Aztán amikor kinyitottuk, háromezer forint volt benne. És nem a jutalom, hanem a kalóriapénz. Azt adta át ünnepélyesen.
- Azt mondták, hogy versenyzőkorodban nem szeretted az edzőtáborokat. Emlékszem én is, hogy amikor csak tehetted, ki is hagytad, inkább egyedül készültél.
- A katonás fegyelmet nem tudtam elviselni. Az egyszerre kelést, a sorakozást, a mindig ugyanakkor kezdődő ebédet és hogy például este nem olvashattál addig, ameddig akartál, mert bejöttek és leoltották a villanyt, mondván, azért vagy ott, hogy pihenj, hogy felkészülj. De biztos, hogy így lehet jól felkészülni? Uniformizálva?
- Mindezeket tudva, kivel szerettél együtt lakni az edzőtáborokban, külföldi versenyeken?
- Csapó Gézával. Szenzációs kajakos volt, halomszám nyerte a világbajnoki érmeket. Ő a bohémsága ellenére, a precizitást nézve pont az ellentétem volt. Őnála mindig nagy rend volt, nem úgy, mint nálam.
- Azt mondják, hogy versenyzőként többet megengedtél magadnak, mint kellett volna. Megbántottál embereket.
- Soha nem voltam nagyképű senkivel sem. Még akkor sem, amikor nagyon ment, amikor megszorítani sem tudtak. Szándékosan pedig sohasem bántottam meg senkit sem.
- Régi nagy sportolók éttermeiben, vendéglőiben gyakran látni, talán vendégcsalogatóként néhány nyert serleget, érmet, zászlót és fényképet. Itt nálad semmi ilyet nem látok.
- Valamikor kiraktam néhány emléktárgyamat, de többet elloptak közülük, így aztán leszedtem a maradékot.
- Te itt nem is a nagy bajnok vagy, hanem "csak" a főnök, a vendéglős?
- Úgy érzem, én itt nem a régi kenus vagyok. Persze a legtöbben tudják, hogy ki voltam. Főleg a törzsvendégek. Esténként itt jó banda szokott összejönni.
- Akkor nyilván előveszed a gitárodat és játszol nekik.
- Időnként valóban előveszem és játszom. Elsősorban a régieket játszom újra, de én is írtam pár nótát, azokat is szokták kérni.
- Bűvésztrükköket is bemutatsz? Emlékszem, a cirkuszban a Sportolók a porondon műsorban bűvészkedtél.
- Erre már nincs időm, hiszen új trükköket kellene bemutatnom. A szabadidőmet inkább a családomra áldozom.
- Te annak idején király voltál a vízen, kenukirály. Mennyi maradt meg ebből az emberekben?
- Sokan szeretnek. Ezt szinte naponta érzem. Gyakran előfordul, hogy azt mondják, hasonlítok valakire. Vagyis tudnak azonosítani valakivel, tulajdonképpen magammal. De még gyakrabban valóban felismernek, köszönnek, váltunk néhány szót. Még mindig népszerű vagyok, nem felejtettek el.