Született 1937-ben, olimpiai bajnok 1968-ban, olimpiai ezüstérmes 1960-ban és 1964-ben, ötödik helyezett 1972-ben. Európa-bajnok 1962-ben. Eb-ezüstérmes 1966-ban, bronzéremes 1958-ban, negyedik helyezett 1969-ben. Háromszor győzött az Universiádén, kétszer az angol bajnokságon, 1965-ben és 1968-ban ő volt az év sportolója Magyarországon, első világrekordját 1965-ben dobta, 1968-ban saját világcsúcsát javított 73,76 méterre. Sorozatosan dobott Európa-rekordokat. Tizenháromszoros magyar bajnok, 57-szeres válogatott.

- Kedves Gyula, ha most kézbe venné a kalapácsot, milyen messzire dobná?

Kis mosoly, némi hümmögés a válasz:
- Eszembe sem jutna dobni. Aki nem próbálta, nem is képzelné, milyen fizikai megterhelés a kalapácsvetés. Még a szöuli olimpia előtt, tehát 1988-ban a kaparós sorsjegy reklámja érdekében beöltöztem és dobtam. Csak két fordulattal, mert a háromtól elszédültem volna, meg féltem is a sérüléstől. Úgy ötven méter körül lehetett a dobás. Megszenvedtem a produkcióért, a dobás után kegyetlenül fájt a derekam. A kalapács az összes testrészt igénybe veszi, de leginkább a derekat; dobás közben 200-250 kilót húz az emberen. Ma, amikor akár tíz méterrel is nagyobbat dobnak, mint amekkora az én világrekordom volt, egy ekkora dobásnál 350-400 kilós húzás lép fel.

Az újságíró úgy képzeli, hogy egy átlagos izomzatú embert széttépne ilyen erő, legalábbis kirántaná a karját a helyéből. A fokozatosan gyorsuló forgás utolsó szakaszában olyan teherrel kell megbírkóznia a dobónak, mintha egy szakadékba zuhanó, három-négy tonnás teherautót kellene visszafognia. Pedig a kalapács mindössze 7,257 kilós. Nem csoda, hogy amikor az atléta kiengedi a szert a kezéből, az ágyúgolyóként röppen ki.

- Hogyan lehet felkészíteni az izomzatot ilyen irdatlan terhelésre?
- Edzéssel, rengeteg edzéssel. Tizenkilenc évesen, 1956-ban már válogatott kerettag voltam és 1972-ben, a müncheni olimpia után hagytam abba a versenyzést. Ember nem gondolná, hogy mennyi edzés fért bele ebbe a jó másfél évtizedbe. Sőt, már a válogatott kerettagság előtt is keményen dolgoztam. Az alapozás idején a gimnasztika állt az előtérben. Sokminden értendő ezalatt. Csak példaként: guggolás, futás, szökdelés, helyből ugrás többnyire súlyzós terheléssel és rengetegszer ismételve, gimnasztika 5-20 kilós tárcsákkal, súlyemelés, szakítás száz kilós súllyal, számtalanszor egymás után, száz dobás 12-20 kilós füles súlyzóval és még sok minden más. Egy-egy edzésen hozzávetőleg tíz tonnányi súllyal birkóztam meg. Annyit edzettem mindig, amennyit a szervezetem elviselt. De pontosan csak annyit. Ugyanis ha túlhajtottam magam, ha a normálisnál jobban elfáradtam, annak viselnem kellett a következményeit: legalább tíznapos visszaeséssel kellett számolnom. Csak akkor lehet eredményesen edzeni, ha az ember ki tudja pihenni az előző tréning megterheléseit. Ezért volt előnyös a tatai tartózkodás, mert ott a masszázs, a szauna, a pihenési lehetőség elősegítette a szervezet regenerálódását, így aztán félelmetes intenzitással lehetett edzeni. Úgy érzem, többet egyszerűen nem is lehetett volna dolgozni. A maiak sem edzenek többet, mint én annak idején, legföljebb a módszerek váltak korszerűbbekké.
- Említette a súlyemelést: úgy tudom, ez újdonság volt akkor az atléták körében.
- Igen, az amerikaiaktól lestük el ezt a módszert még 1960-ban. Gátlástalanul nekiestünk a súlyzóknak és az lett az eredmény, hogy egymás után jöttek a sérülések. A súlyemelők - elsősorban a világbajnok Tóth Géza és Veres Győző - elmagyarázták, hogy nem lehet csak úgy nekiugrani a mázsás súlyoknak, mert ha az ember nem tanulja meg az emelés technikáját, csúfúl ráfizet.

Tanácsaik alapján hamarosan érezni kezdtem a súlyemelés kedvező hatását. Európában akkor az atléták még rá sem tudtak nézni a súlyzókra, nekem viszont észrevehetően javult többi között a ruganyosságom, olyannyira, hogy a súlypontemelkedésem 80 centis lett. Ez az ugróknál sem rossz eredmény. Egyre gyorsabbá váltam, kalapácsvető létemre rövid távon, 30 méteren például egyenrangú ellenfele voltam a válogatott sprinter lányoknak.

- Ezek szerint gyorssá és főként rettenetesen erőssé vált.
- Bár így lett volna. Persze, azt nem mondhatom, hogy éppen gyenge lettem volna, de a kalapácsvetéshez nem voltam elég erős. Ellenfeleimnek jóval nagyobb volt az izomerejük és én ezt csupán a technikával tudtam ellensúlyozni. Csakhogy ezt a technikát a külső körülmények nagyonis megzavarhatták. Akinek elegendő az ereje, a kisebb mozgáshibákon úrrá tud lenni.

A kalapácsvetésnek az a lényege, hogy minél jobban fel kell gyorsítani a forgást, mert ettől függ a dobás nagysága. A legparányibbat sem szabad hibázni, de hát a verseny izgalmában, a külső körülmények hatására miért ne csússzon be egy porszem a fogaskerekek közé.

Alkatilag tulajdonképpen nem is voltam a legalkalmasabb a kalapácsvetésre, a hosszú lábaim miatt magasan volt a súlypontom. Néha úgy éreztem magam a dobókörben, mintha gólyalábakon mozognék. Igaz, a hosszú karom jelentett némi előnyt, de ez az alkat inkább más atlétikai ágban érvényesült volna.

Később ébredtem rá, hogy elsősorban rúdugrónak lettem volna alkalmas, de hát a gimnáziumban ennek nem voltak meg a feltételei.

- A kalapácsvetésnek viszont igen...
- Könnyebb volt kalapácshoz hozzájutni, mint rúdhoz, ráadásul a tatai gimnáziumban a két évvel fölöttem járó Zlinszky Miklós akkor már dobálgatott kalapáccsal. De nem tőle láttam először a későbbi életemet teljesen kitöltő sportot.

Mint tatai gimnazista, sokszor lestem az edzőtábor kerítésén át világhírű sportolóinkat. A kalapácsvetőket még közelebbről láthattuk, mert ők a szer veszélyessége miatt kijjebb húzódtak. Persze elsősorban a londoni olimpiai bajnok Németh Imrét figyeltük és nem is gondoltuk, hogy a vele együtt edző Csermák József majd világrekorddal győz Helsinkiben, az olimpián.

1952-t írtunk. Az iskolai szünetre Kisbérre utaztam, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és tulajdonképpen ez a szünidő vezetett a kalapácsvetéshez.

Dolgoznom kellett, hogy összejöjjön a pénz a következő tanévre. Mindenféle vasakat rakodtunk vasúti kocsiba és munka közben rábukkantam egy súlygolyó nagyságú, belül üres vasgömbre. Hazavittem, ólmot öntöttem bele, fület forrasztottam rá és készen volt a kalapács. Dobálgattam, ahogyan csak bírtam. Az egyik üzletben rábukkantam Petika Lajosnak a kalapácsvetésről készült szakkönyvére és megvolt a recept. A végső lökést Csermák olimpiai győzelme adta meg. A gimnáziumban Zlinszkytől kaptamhasznos tanácsokat és ezt azzal háláltam meg, hogy mikor negyedikes lett, legyőztem.

Az iskolánkat, ezt a remek testnevelési gimnáziumot közben Tatáról Kiskunfélegyházára telepítették és itt tanultam tovább.

- Hogyan vált versenyzővé?
- Budapestre kerültem 1955-ben és hamarosan ifjúsági bajnokságot nyertem. Könnyed, szép esztendők voltak ezek, minden úgy sikerült, ahogyan csak elképzeltem. Egy esztendő múltán bekerültem a felnőtt válogatott keretbe, de ahhoz, hogy a csapatban is szerepelhessek, nem akárkit kellett megelőznöm: azt a Német Imrét, aki még Helsinkiben is harmadik tudott lenni. Két méterrel kellett nagyobbat dobnom nála, hogy utazhassak a válogatottal Lengyelországba. Négy méterrel sikerült megelőznöm: emlékszem, 57,23 métert dobtam és utazhattam Poznanba. Válogatott lettem és az is maradtam másfél évtizeden át.

- Kérem, beszéljen az olimpiákról.

- Talán önteltségnek hangzik, de állítom, ha a körülmények másként alakulnak, három olimpián is győzhettem volna. Kezdjük Rómával. Akkor 1960-ban a rutintalanságom miatt szorultam a második helyre.

- Említettem már, hogy a teljesítményemben meghatározó volt a dobás technikája. Így például csak olyan körből tudtam igazán jól dobni, amelyben a talaj nem gátolta a mozgásomat. Igaz, mindenütt beton az alapanyag, de beton és beton között óriási a különbség. Előfordulhat, hogy olyan sima, mint az üveg, vagy pedig rettenetes fogós, mint amilyen Rómában várt rám. A forgást nem tudtam úgy véghez vinni, ahogyan kellett volna, megfogott a dobókör. Ha előbb találkozom ezzel a fajta betonnal, ha edzhettem volna rajta, állítom, hogy én vagyok az első. Az olimpia előtt 68,22 méterrel Európa-rekordot értem el. Rómában a szovjet Rugyenkov 67,10 m-es eredménnyel győzött. Ha nincs az a fogós kör, illetve ha kellő időn át tréningezek ezen a betonon, jóval különb eredményre lettem volna képes.

- A következő olimpián, 1964-ben ismét ezüstérmes lett, de ezt megelőzően nem az ellenfelekkel viaskodott, hanem a puszta életéért küzdött. Mi történt valójában?

- Egy évvel az olimpia előtt súlyosan megbetegedtem. Érdekes, hogy egy tíz évvel azelőtti baj következménye volt az 1963. évi betegség. Még 1953-54 telén, mikor szokás szerint Kisbéren töltöttem az iskolai szünetet, váratlanul rosszul lettem. A kórházban vakbélgyulladást állapítottak meg, de operálni nem tudtak, mert a műtő le volt szerelve. Átvittek Tatára, de közben átfúródott a vakbelem. Megoperáltak, s bár ráment fél évem a teljes gyógyulásra, eszembe nem jutott, hogy mit szenvedek majd még ezért a vakbélgyulladásért. Utólag derült, hogy valamifajta összenövés maradt vissza a vakbél kimenetelénél és ez okozta a csaknem végzetessé vált bélelzáródást. Tetézte a bajt, hogy a Sportkórházban egyszerű gyomorhurutra gyanakodtak és ivókúrával próbáltak meggyógyítani.

Balszerencsém volt, hogy Juhász József belgyógyász főorvos ekkor éppen külföldön volt, de szerencsémre Láng professzor felfigyelt rám. Sürgősen konzíliumot hívott össze és ekkor hangzott el az ijesztő diagnózis: bélelzáródás. Utólag tudtam meg, hogy még ma is 95 százalékban halálos kimenetelű ez a betegség.

Dr. Mester Endre, a Bajcsy kórház igazgató főorvosa a konzíliumot követő éjszakán úgynevezett életmentő műtétet hajtott rajtam végre. Ezzel időt nyertem, de továbbra is pokolian szenvedtem. A novemberi műtétet követően 1964. januárjában újra operáltak, majd február 24-én - emlékszem erre a dátumra, mert egy nappal a születésnapom előtt volt - sor került a harmadik operációra. Ennek a helyszíne már a Baross utcai klinika volt, mert időközben ide nevezték ki professzornak dr. Mester Endrét. A vastagbélnek az egyharmadát ki kellett venni. Addig pokoli kínokat álltam ki, valóságos szülési fájdalmakat éltem át. Enni nem tudtam, az étel visszajött, 98 kilóról 75 kilóra fogytam.
- Gondolt ekkortájt a versenyzésre? - Először is elöntötte belsőmet az a boldogító tudat, hogy élek, megmaradtam és egyszer majd teljesen meggyógyulok. De persze hamarosan elkezdtem töprengeni azon, versenyezhetek-e még, visszatérhetek-e az atlétikához.

Pontosan emlékszem: 1964. április 3-án, a Testnevelési Főiskola pályáján öltöttem ismét mezt. Persze, nem dobáltam kalapácsot, az összeszabdalt hasizmaim ezt nem engedték volna meg, hanem csak futottam. Száz métert - többre nem telt az erőmből. De újra elkezdtem. Fokozatosan, lassan, keserves munkával készítettem fel magam a visszatérésre. Erősítettem a hasizmomat, bordásfalon függeszkedve emelgettem a lábam, aztán tízkilós homokzsákot erősítettem rá és egyre többször ismételve végeztem a gyakorlatot. Ez már a tatai edzőtáborban történt, ahol külön főztek a részemre, eleinte diétásan, aztán pedig a kondíciómat igyekeztek az étkezéssel is feljavítani. Orvosi előírásra minden étkezés előtt kimentem a táborból és kötelezően meg kellett innom egy-egy deci vörösbort. Olyan étvágyam lett, hogy még a vasszöget is megettem volna. Elkezdtem dobálni a kalapácsot és bár nem repült valami messzire, lassan-lassan éreztem, hogy mégis lesz értelme az olimpiai részvételnek. Júniusban, a belázasodott Eckschmiedt Sanyi előtt 66,66 méteres eredménnyel megnyertem a magyar bajnokságot.

- Jöhetett tehát az olimpia...
- Igen, csak nem olyan előzményekkel, mint amilyenekkel az előző esztendőkben számoltam. Belgrádban, 1962-ben EB-t nyertem, Európa-rekordot dobtam. Megnyertem a próbaolimpiát. Nem akadtam legyőzőre 1963-ban és az olimpia kimagasló esélyesének számítottam. A télen azonban úgy látszott, minden tervem romba dőlt.
- A történtek után mégis hitt a győzelemben?
- Hittem, ugyanis a kiutazás előtt már 68 métert dobtam. Persze, a két évvel azelőtti 70,42 méteres Európa-csúcsot még nem értem el, de éreztem, hogy egyre jobb erőben vagyok, javul a formám. Tudtam, hogy nagy ellenfelek várnak rám - a szovjet Klim, a német Uwe Beyer, az amerikai Connolly és mások - de mégis hittem magamban. Úgy tűnt, jogosan, mert a selejtezőben olimpiai rekordot dobtam. Szép vénasszonyok nyara volt akkor Tokióban, egyszer sem esett az eső, sütött a nap, de a versenyünk előtt elkezdett kegyetlenül zuhogni. Miután a felszerelésünk nem volt olyan, mint a maiaké, gyorsan vettem magamnak egy orkánkabátot, hogy a verseny órái alatt ne ázzak agyon. Jól kezdődött minden, az első kör után vezettem, de jött egy nem várt fordulat: az orkánom átázott, mintha egy priznicbe tekerve ültem volna. Dideregtem, görcsössé váltak az izmaim, egyre inkább elmerevedtem. Dobásról dobásra éreztem, hogy összekeveredik a mozgásom, hiába gimnasztikáztam, nem tudtam átmelegedni, hiszen mindenem csupa víz volt. Mint egy átázott egér léptem a dobókörbe, képtelen voltam javítani. Klim az ötödik sorozatban túldobott, én pedig nem tudtam már különbet dobni az eredeti 69,09 méternél. Klim 67,74 m-es eredménnyel győzött.
- Az egész országot akkor, majd utána is sokszor bejárta kép, amikor Zsivotzky Gyula a győzelmi dobogó második fokáról irtózatos haraggal néz a kamerába és szinte csikorgatja a fogait. Mi volt ennek az oka?
- Nem tudtam uralkodni magamon, rettenetesen elkeserített, hogy kicsúszott a kezemből az arany. Tessék utána gondolni, milyen megpróbáltatások álltak mögöttem! Mégis kijutottam az olimpiára és a formám, a képességeim alapján nyernem kellett volna. De jött az istenverte eső, elvettem tőlem a győzelmet. Dühöngtem az átkozott orkánkabát miatt is. Mikor megvásároltam, kétfajta esőkabátot raktak elém és én balszerencsémre az agyonreklámozott, egyébként jóval drágább orkánt választottam. Ha a másikat veszem meg, feltehetően nem ázom át és megnyerem az olimpiát. Hát nem furcsa az élet?
- De aztán megvolt az elégtétel 1968-ban Mexikóban..
- Pedig Mexikóba nem a legjobb előjelekkel utaztam ki: a tokiói olimpiai bajnok Klim kilencszer egymás után legyőzött. Utoljára már odakinn, az olimpia helyszínén, egy próbaversenyen. A vereségek ellenére nyugodt voltam. Az akklimatizálódás érdekében már hat héttel a bajnokság kezdete előtt kinn voltunk Mexikóban Csermák Jóskával, az edzőmmel, akivel nagyszerűen dolgoztunk együtt. Az utolsó ottani edzésen, a stadion mögött arra figyeltem, hogy megszólal-e benn a magyar himnusz, ugyanis Németh Angéla versenyzett gerelyhajlításban. A himnusz valóban megszólalt, én pedig jókedvűen nekiveselkedtem azzal a gondolattal, hogy három dobást alaposan meghúzok. Gondoltam, ha sikerül nagyot dobnom, akkor a versenyen nem lehet semmi baj. Mindjárt elsőre 74,04 méterre repült a kalapács és sejtettem, hogy ekkora dobással olimpiát lehet nyerni. Persze, a verseny túlfeszített légkörében nem megy minden olyan oldottan, mint az edzésen. A dobások technikai kivitelébe nem szabad becsúszni a legkisebb hibának sem. Óriási előny volt a számomra, hogy az edzőpályára ugyanolyan kört építettek, mint amilyen a stadionban várt bennünket. Nem járhattam tehát úgy, mint annak idején Rómában. Kifogástalan volt a beton, nem fogott, nem csúszott. Ez a tény és az utolsó edzésen mutatott formám önbizalmat adott, ez pedig nélkülözhetetlen a sikerhez.
- Könnyen sikerült nyerni?
- Könnyen? Ilyesmi nem létezett a világ kalapácsvető mezőnyében. Kegyetlenül meg kellett küzdeni minden eredményért. Tudtam, hogy Klim nagy formában van, de én is joggal bízhattam magamban. Úgy hozta a sors, hogy ő dobott tizenkettedikként, én pedig rögtön utána, tizenharmadikként. A 13-as ezúttal nem hozott balszerencsét, sőt... Az első sorozat után az élre kerültem, akárcsak Tokióban, de most más lett a folytatás. Klim ugyan negyedikre, 73,28 m-es teljesítménnyel elém vágott, de az ötödik sorozatra nagyon összejött a mozgásom, technikailag hibátlan volt a forgás és aztán repült, repült a kalapács.

Tudtam, hogy nagyot dobtam, de hogy mekkorát, azt nem. Éppen akkor romlott el az elektromos eredményjelző tábla. Szemmel lehetetlenség felmérni, hogy ott, hetven méter felett egy dobás centiméterekkel kisebb-e, vagy nagyobb a másiknál. Éveknek tűntek azok a másodpercek, mire megtudtam, hogy 73,36 m-es volt az eredményem. Túldobtam tehát Klimet! De olimpiai bajnoknak még nem érezhettem magam, hiszen neki volt még egy lehetősége a javításra. Nem tudott javítani, nyolc centis különbséggel győztem tehát és ez az aranyat jelentette a számomra.

Bár olimpiai rekorddal lettem bajnok, mégsem a dobás nagyságának örültem elsősorban, hanem annak, hogy ezúttal jól versenyeztem, tudtam újítani, amikor ez nagyon kellett, maximálisan képes voltam koncentrálni.

- Részt vett a negyedik olimpiáján is, 1972-ben, Münchenben. Oda is esélyesként utazott?
- Nem, addigra már nem voltam elég friss sem fizikailag, sem szellemileg, viseltessé vált a szervezetem. Nem volt elég húzóerő a dobásaimban, a derekam is nehezen viselte a terhelést. Bejutottam ugyan a legjobb hat közé - ötödikként végeztem, 71,38 métert dobtam -, de ettől nem voltam boldog. Gondoltam, újra ráhajtok és még egyszer megpróbálok feljebb jutni. Feleségem, Komka Magdi magasugróként akkor volt a csúcson, 1972-ben nyerte negyedik magyar bajnokságát. Úgy terveztem, hogy vele együtt kezdem majd az alapozást az 1973. évre. Elkezdtem - de nem folytattam. Harmincöt évesen, a megerőltető edzések csaknem két évtizede után az izomzatom, az izületrendszerem nem bírta tovább a megterhelést, és ezért el kellett köszönnöm a versenyzéstől.
- Az atlétikától nem szakadt el.
- A szövetség elnökségi tagjaként dolgoztam, közben tettem egy kitérőt: klubomban, az Ú. Dózsában - ott töltöttem egész versenyző pályafutásomat - elnökhelyettesnek választottak és rám bízták a labdarúgó szakosztály felügyeletét. Nem volt a legbölcsebb döntésem, hogy elvállaltam ezt a feladatot. Konfliktusokkal volt teli számomra ez az 1991-93-as időszak. Utólag bevallom, szégyenkeztem amiatt, hogy én is elnéztem a futballban uralkodó tespedtséget. Tehetetlennek éreztem magam. Elbúcsúztunk egymástól, harag nélkül.

Jelenleg a MOB sportolói bizottságában dolgozom és vannak egyéb feladataim is a sportéletben. Azt hittem, nyugdíjasként majd rengeteg időm lesz, de nem így történt. Sok az elfoglaltságom - s ezt egy pillanatig sem bánom -, jól érzem magam, csak éppen a nyugdíj nem kényeztet el: kemény 11.700 forintot kapok havonta.

- Mennyit???
- Jól értette, ennyit. Mire ezek a sorok megjelennek, addigra a csillagos egekig emelkedik a nyugdíjam, eljutok legalább 13.000 forintig havonta. Hozzátehetem, hogy a többi volt olimpiai bajnok sincs sokkal különb anyagi helyzetben.
- Két fia van: lesz valamelyikükből olimpiai bajnok?
- Ki tudja? Az idősebb fiamból - ő az első házasságomból született - valószínűleg már nem, hiszen harminc éves. Az MTK-ban futballozik. Talán én is hibás vagyok abban, hogy nem futott be nagyobb karriert, pedig a tehetsége megvolt hozzá. Én sportemberként arra neveltem, hogy a becsületesség mindennél fontosabb, viszont a labdarúgásban ez az alaptulajdonság nem jelent éppen előnyt. Gyula fiam ráadásul későn érő típus, nem tizenévesen, hanem jócskán huszonévesen mutatta meg, hogy mire képes. Bicskey Bertalan kapitánykodása idején bejutott volna a válogatottba. Svájc ellen vették őt számításba. Sajnos megsérült. Az 1995. év második felére rendbejött, visszakerült a klubcsapatába és hétről hétre a legjobbak között szerepelt. Róla még annyit, hogy van egy hatesztendős kisfia, Bence, aki megismertette velem a nagyapai örömöket.
- És a másik fia?
- Attila 1996-ban tölti be a 19. évét. Édesanyja nyomdokain magasugró lett belőle és nem is akármilyen. Tizenhat évesen 221 centit ugrott, az egyéni rekordja pillanatnyilag 222 centiméter. Túl hirtelen nőtt, 14-16 évesen 28 centit és ilyen gyorsan nem fejlődhetett az izomrendszere, erősítésre van szüksége. De hogy jegyzik őt a nemzetközi atlétikai életben, arra bizonyíték: két amerikai egyetem is ösztöndíjat ajánlott fel neki, lowában nemcsak ösztöndíjat, hanem teljes ellátást is kínáltak, de még nagyobb szó, hogy a világ egyik legtekintélyesebb egyeteme, a Harvard is meghívta. Oda persze saját erőből sosem tudnánk kiküldeni, hiszen az egyéb költségek mellett évi 35.000 dolláros tandíjat kell fizetni. Attilára az ajánlat szerint mindössze évi 600 dolláros diákbiztosítás hárulna. Nagyon készül a Harvardra. Kanadában volt nyelvgyakorlaton, hogy - bár jól beszél angolul - "amerikaiul" is megtanuljon.

Végül is a kansasi egyetem ajánlatát fogadta el és jelenleg ott tanul. Manhattan városában. Természetesen az egyetemi tanulmányai idején is edz és versenyez majd, hiszen éppen az atlétikai eredményei miatt szemelték őt ki.

Mielőbb elkezdte egyetemi tanulmányait, szeretett volna bizonyítani az 1996. évi ifjúsági atlétikai világbajnokságon, Sidnyben. (Ez sikerült: tízpróbában ifjúsági világbajnok lett! - a szerk.)

Mi több, célul tűzte ki, hogy tízpróbázóként eljut Atlantába, az olimpiára. Mire ez a könyv elkészül, addigra már elvált, mi lett ebből a tervből, de meggyőződésem, hogy tízpróbázóként nem akármilyen jövő áll előtte. Kiváló a mozgásérzéke, jól fut, jól dob és ugróként persze ott van a legjobban között.

Válaszolva az eredeti kérdésre: belőle, ha nem is Atlantában, de később akár olimpiai bajnok lehet.

Úgy legyen!